Sherlock Holmes - Sherlock Holmes

Ha bemegy az ember a moziba és tudja, hogy a film címe Sherlock Holmes, akkor ugyebár nagy valószínűséggel eszébe jut az a magas, szikár, horgas orrú Jeremy Brett által megformált drogfüggő magánnyomozó, aki pont olyan, mint amilyennek az ember az álmatlan éjszakákon Sátán kutyáját haluzva elképzelte. Meg a pocakos Watson doktor.
Ha bemegy az ember a moziba és tudja, hogy a rendező neve Guy Ritchie, akkor ugybár nagy valószínűséggel eszébe jut pár jellegzetes párbeszéd, klasszikus brit karakter, egy-két verőember és valami bugyuta, mégis a maga nemében zseniális történet.
Ezek után ha bemegy az ember a moziba és tudja, hogy a film címe Sherlock Holmes, a rendező neve meg Guy Ritchie... Na, akkor valahogy ezt nem nagyon sikerül összerakni.
Guy Ritchie-nek meg mégis sikerült. Pedig a film egyáltalán nem olyan, mint egy jó kis doyle-i paráztatós pszichokrimi, csak próbál olyan lenni és nem is olyan, mint egy jó kis klasszikus Guy Ritchie eposz, csak próbál olyan is lenni.
Guy Ritchie-nek sikerült az, ami Jim Jarmusch-nak nem, hogy ti. egybe rakta a rossz(nak tűnő) részeket, oszt' nosza. Mert ugye Watson sem nem pocakos, sem nem tűnik monogámnak, vagy kissé visszahúzódó ámde hűséges fegyverhordozónak, és Holmes sem az az érthetetlen, drogmámorban úszó entellektüel, mint akit várnánk, hanem inkább valami hobbidrogos gigerlire hajaz. A robbantgatás és akció kicsit sok, az elmélkedés és kacagtató párbeszéd kicsit kevés. És mégis. Mégis mozog. Működik. Jó ez így. Ami meg leginkább nagyon jó, az a borongós (XIX.) századvégi hangulat. Kötelező.