Film után - A Látogató - The Visitor

Tom McCarthy második rendezése a film az Állomásfőnök után. Egy kedves
illegális bevándoló szír-szenegáli squatter pár hozza ki a zárkózott,
elfásult egyetemi tanárból az altruista, érző embert. Sajnos steril,
szerencsére habtalan történet Manhattenben. Semmi erőszak, megbánás,
megbántás, mindenki mindenkinek jót akar, az egyetlen gonosz szereplő
az arctalan bevándorlási hivatal. A film közbeni érzés hasonlít az
állomásfőnökre ugyan, de ez a film szerintem jobban sikerült. Jobban
össze volt rakva, autentikusabb szereplőkkel és történettel. Nem
voltak benne unalmas részek.

Steril, kellemes toleranciafilm. Nem kell félni, nem lesz kellemetlen,
se sírós, se sírva röhögős, mégsem unalmas.

7/10

A látogató - The Visitor

Emlékszik valaki az Az állomásfőnök című filmre? Tudjátok, kicsi, undok törpe, akiről kiderül, hogy tényleg kicsi, de nem is annyira undok. Egy lecke a javából a mások/másság elfogadása tantárgyból. Tessék bepótolni, ha még nem! A film rendezője nem adta fel, várt 6 évet és csinált újból egy leckét, ami a fenti tantárgy tanmenetébe beillesztendő. Az afroamerikai elnökkel bíró Egyesült Államokban is elkel még egy-két ilyen mese, itt nálunk meg még inkább.
Elöljáróban csak annyit, hogy egy életunt egyetemi tanár sivár és unalmas életét feldobja egy illegális házfoglaló, aki amúgy igen jó afrikai dobokban. Mert láss csodát, ugyan illegális házfoglal, ugyan a tanár lakásában, ugyan megijed mindenki, mikor kiderül, ugyan első nekifutásra idegből reagálnak, de aztán hipp-hopp megbékélnek a felek és kisül belőle valami igazán szívmelengető. Könnyes szemmel a végén kijönni ér, sőt.

Film után - Nem vagyok a barátod

Csakazértisvégigülős film ez a javából. Miközben nézem, újra és újra eszembe jut, hogy történjen bármi, már csak azért is végigülöm. Pálfi cseles. Az elejére odabiggyesztett egy óvoda-szociográfiát, ami irtó vicces, kedves, érdekes, pont olyan, mint amilyen a film utána nem. Olyan ez, mint mikor egy egész napos évértékelő értekezlet elején a bevezető beszédet Rosario Dawson tartja bikiniben, aztán fellép a színpadra a sárgaszakállas HR-igazgató csontkeretes szemüvegében és cigarettarekedt hangján, sűrű krákogások közepette, monoton ám artikulálatlan hangon lenyomja a szokásos 3 órás okfejtését a multikultiról a jól ismert "le lehet szállni a buszról" metafora köré szőve.

Ez a film sajnos ezerszer pufogtatott klisékből, sztereotípiákból van összetapaszgatva, amit meg is bocsájtanánk, ha nem lenne az egész átláthatatlan, értelmezhetetlen, álrealista, néhol bugyuta, szedett-vedett. Nem áll össze, na!
Ami átjött az nagyjából az, hogy valahol Magyarországon él pár ember, akik egymás szájában léteznek, valahogy ez eddig mégsem tűnt fel nekik. A történet aztán össze-összehozza őket ilyen-olyan variációban. A halk szavú, hidegvérű, szerepéhez képest érthetetlenül bájos pincérlány a kemény, buta, de sírós verőlegénnyel, aki közben ádáz módon a kis, fekete, egyszerű, fiatal fehérnéppel, aki közben a nagy, lassú reagálású, erdélyi, szerencsétlen nőcsábász-jelölttel, aki közben izzadságszagú nyomulás szinten a túlsminkelt ámde jószívű melírbigével, aki közben a manager-archetípus majommal, akihez hozzáment, aki közben a raccsoló kakadulánnyal, aki közben éppen befejez a nőcsábász-jelölttel. Mellékszálként a totálisan érthetetlen karaktert megformáló hajléktalan(?) agresszor kis híján megszexuálja a csinos 18 mínuszos vesebeteget, ellenben verőlegény - bár megtehetné - nem.
Szóval ezek itt körbeszeretik és körbeutalják egymást, verőlegény ver, vér folyik, nuni-fütyi kivillan, welcome to Hungary. A végén pedig előkerül egy bő kilónyi kokain - melyik rendes bár pultja alatt nincsen ilyen ugye - ami pontot tesz a történtet végére.
Vagy én nem értem Pálfit, és akkor bocsánat, övé a pont, ehhez kevés vagyok, vagy értem, és tényleg nagyon kellet a pénz, nagyon szorított az idő a filmszemléig és nagyon össze kellett rakni valamit, amit meg most nagyon meg kell védeni, hogy jövőre is ugyanitt, ugyanő.
Amúgy a melírbige kifejezetten tetszett. Egy melírbige pont ilyen. Egy halványpiros karikát megérdemel.

Nem vagyok a barátod

Namost hadd kezdjem azzal, hogy egyedül a Hukkle című filmet láttam Pálfi Györgytől. Különösebben nem ragadt meg bennem a történet vezérfonala, az azonban biztos, hogy PGY magával ragadó képeket pakolt egymás után, szép színek, kellemes kameraállások, miegymás. A "Nem vagyok a barátod" kicsit más jellegű filmnek ígérkezik. PGY fogott egy csomó ismeretlen amatőrt, egy félig-meddig megírt forgatókönyvet, egy stábot reklámfilmek szüneteiből, meg saját magát, aztán mindezt összezárta 20 napra, jól megrázta, kiborította, aztán ez lett. Összeakadt ott mindenki mindenkivel, ötletelt boldog, boldogtalan, kibontakozott még a fővilágosítóasszisztens is. Ez passzolt a forgatókönyv menetéhez, hisz abban is szeret mindenki mindenkit, megy a nagy kényeztetés, veszekedés, ésatöbbi. Szerelmi történet ez a maga magyar valójában és amatörizmusában. Aki az utóbbi egy évben csak multiplexben kukoricázott, az inkább maradjon otthon, jobb lesz az mindenkinek.