Film után - Becstelen Brigantyk - Inglourious Basterds

Szóval ismét beigazolódott az az axióma, hogy filmet márpedig csak úgy szabad nézni, hogy az ember előtte nem olvas róla semmit, nem kérdezi meg az ismerőseit, nem nézi meg a bemutatót, úgy egyáltalán a címén kívül nincs róla információja, kivéve persze a Mozihétfő bevezetőjét. Mert ha nem, akkor a következő állapotban ül be az egyszeri ember gyereke a moziba: Egyrészt tudja a rendező nevét, sőt azt is, hogy sokan a legnagyobb filmjének tartják ezt a filmet (Uram bocsá' a film utolsó mondata is konkrétan erre akar kilyukadni), hogy Tarantino visszatért a jó öreg ponyvaregényes stílusjegyekhez és a szövegek, na, azok aztán nagyon ütnek. Másrészt azt is tudja az ember, hogy Brad Pitt annyira nem jó, viszont a német csávó - bárki is legyen az, a moziban amúgy is kiderül - az nagyon faja és lejátssza Brad-et. Harmadrészt azt is tudja, hogy a bemutatóban csak a legdurvább jeleneteket tették be és amúgy meg annyira nem is véres, meg durva. Negyedrészt meg... sorolja tovább, akinek hét anyja van (miért pont hét, miért pont anyja, miért pont van...?).

Tehát aki még nem látta a filmet, az vagy ne jusson el eddig az olvasásban, vagy felejtse el a fentieket. Nyilván egytől-egyig szubjektív sületlenség, akárcsak ami most következik. Mert szerintem egyrészt nincs olyan objektív fogalom, hogy "Tarantino legnagyobb filmje". Mert ugye merre nagy? Meg kinek? Meg melyik? Másrészt meg Brad Pitt kurva jó, és szerencsére ezért sem kap majd Oscar-díjat, mint ahogy a német csávó, bizonyos Christoph Waltz sem, pedig... Harmadrészt nem tudom, ki, milyen bemutatót látott, mert annyi vér valóban nincs, mint a Kill Billben, de pont ezért durva. Mert hihető. Mert ilyen még lehet. Negyedrészt - és bár nincs hét anyám, csak egy, folytatom - van egy alapvető különbség Tarantino korábbi agymenései és a Becstelen Brigantyk között. Hogy ti. bármennyire is megalapozatlan történelmileg a dolog, bármennyire is sok hiteltelenség van benne - tessék ezt elnézni, nem dokumentumfilm ez, no! - azért a kiindulópont, a történet háttere egy meglehetősen kézzel fogható, jelen társadalmunkon meglehetősen mély sebeket ejtő (Itt a szerző múltidőt akart használni, de nem tudta, hogy kell. Ejtett? - a szerk.) történelmi tény, a Második Világháború, és azon belül is a zsidók üldözése.
Persze, sajnálja az ember a balfék bűnözőket a Kutyaszorítóban vagy a Ponyvaregényben, tán egy kicsit még a Kill Billben is, de ott inkább vicces ez, mint sem. Itt ugyanakkor a gyilkolászás sokkal kézzelfoghatóbbá válik, sokkal megdöbbentőbb.
Emiatt a vérfürdők közbeni kacaj a nézőtéren meglehetősen visszafogott, már-már meg sem jelenik, a Kill Billes hahotázást pedig Tarantino - tán csak véletlenül - Hitler szájába adja, ő mutat nekünk görbe tükröt. "Ilyenek voltatok gyerekek a Kill Bill vetítésén. Na, még mindig vicces?"
Nos az én szubjektív-szemüvegemen keresztül ez egy erős vonalat húz az eddigi vérlocspocs és a mostani közé, de meg kell mondjam, nem bánom. Persze, elnéztem volna még egy 120 perces folyamatos mészárszéket is Tarantinotól, mert szeretjük, mert tudja, de ez így még jobb volt. Még sokkal jobb. Ha nem is rögtön a film után és közben - mert akkor inkább a mészárszékre számítottam - de a másnap mindenképp. Jár rajta az agyam. De jó!