Bibliothéque Pascal

Ennyi jót még nem hallottam kortárs magyar filmről. Már most úgy emlegetik, mint klasszikust, egy lapon említik Hajdú Szabolcsot David Lynch-csel, meg ki tudja még kivel, megnyert mindent a Filmszemlén, Pöte legalább 3-szor már megnézte, ráadásul egy latexruhás hölgy feszít a plakáton.
Hajdú Szabolcsnál működik a ronda de finom klasszikus, mert első ránézésre nem igen tűnik ő egy élvonalbeli rendezőnek kopottas melegítőfelsőjében, bamba tekintetével, aztán tessék.
Megnézzük, megírjuk.

Sherlock Holmes - Sherlock Holmes

Ha bemegy az ember a moziba és tudja, hogy a film címe Sherlock Holmes, akkor ugyebár nagy valószínűséggel eszébe jut az a magas, szikár, horgas orrú Jeremy Brett által megformált drogfüggő magánnyomozó, aki pont olyan, mint amilyennek az ember az álmatlan éjszakákon Sátán kutyáját haluzva elképzelte. Meg a pocakos Watson doktor.
Ha bemegy az ember a moziba és tudja, hogy a rendező neve Guy Ritchie, akkor ugybár nagy valószínűséggel eszébe jut pár jellegzetes párbeszéd, klasszikus brit karakter, egy-két verőember és valami bugyuta, mégis a maga nemében zseniális történet.
Ezek után ha bemegy az ember a moziba és tudja, hogy a film címe Sherlock Holmes, a rendező neve meg Guy Ritchie... Na, akkor valahogy ezt nem nagyon sikerül összerakni.
Guy Ritchie-nek meg mégis sikerült. Pedig a film egyáltalán nem olyan, mint egy jó kis doyle-i paráztatós pszichokrimi, csak próbál olyan lenni és nem is olyan, mint egy jó kis klasszikus Guy Ritchie eposz, csak próbál olyan is lenni.
Guy Ritchie-nek sikerült az, ami Jim Jarmusch-nak nem, hogy ti. egybe rakta a rossz(nak tűnő) részeket, oszt' nosza. Mert ugye Watson sem nem pocakos, sem nem tűnik monogámnak, vagy kissé visszahúzódó ámde hűséges fegyverhordozónak, és Holmes sem az az érthetetlen, drogmámorban úszó entellektüel, mint akit várnánk, hanem inkább valami hobbidrogos gigerlire hajaz. A robbantgatás és akció kicsit sok, az elmélkedés és kacagtató párbeszéd kicsit kevés. És mégis. Mégis mozog. Működik. Jó ez így. Ami meg leginkább nagyon jó, az a borongós (XIX.) századvégi hangulat. Kötelező.

Sherlock Holmes - Sherlock Holmes

Arthur Conan Doyle munkásságát ifjúkoromból ismerem. Álmatlan éjszakáimon a Sátán kutyáját sejtve minden sarokban néha meg is fordult volna a fejemben, hogy a 18-as szám kis piros körrel nem kellene-e a borítóra, ha lett volna már akkor ilyen. De nem volt. Sőt borítón most sincs.
Annyi történetet elolvastam, hogy nemigen tudom, hogy melyik volt jobb vagy rosszabb, jók voltak azok szerintem mind. Ezek után kíváncsian várom, hogy Guy Ritchie melyik történettel zsonglőrködik egyet és vajon leejti-e?
Robert Kigyúrt Downey Jr. az utóbbi időben készült filmjeiben nem emelkedett ugyan a Burj Khalifát megszégyenítő magasságokba szellemi értelemben véve, mérve, Jude Law-ot meg meglehetősen nehéz elképzelni egy általam pocakosnak és messzemenően monogámnak képzelt Dr. Watson szerepében, ennek ellenére ki nem hagynám ezt az újabb angol szösszenetet.

Az irányítás határai - The Limits of Controll

Jim Jarmusch tanult az egyszeri amerikai személygépjármű-termékfejlesztő példájából, aki ki akarta fejleszteni a szuper autót, mégpedig úgy, hogy sok-sok piackutatás során összeszedte az összes piacon lévő modell fogyasztók által legkedveltebb tulajdonságát, jól összegyúrta egyetlen autóba, piacra dobta, majd jól megbukott vele (egy fagyi annak, aki megmondja, melyik modell volt ez). Így hát Jim, átültette az ötletet a filmiparba, korrigálva az alapvető hibát, miszerint a legkedveltebb dolgokat kell összeszedni. Ő innovatívan inkább összeszedte a legek másik végletét.
Vette alapnak a jól megszokott Jarmusch-os vontatottságot. Megfűszerezte néhány Tarr Bélás állósnittel. Kölcsönvette David Lynch totálisan érthetetlen történetszövését, majd mindezt megkoronázta egy már-már James Cameron-i magasságokat megütő szövegkönyvvel. Megszületett hát az alkotás és lett neki neve is: Az irányítás határai.
És most otthon ül, és várja, hogy a személygépjármű-termékfejlesztő ötlete a mennybe vigye.

Az irányítás határai - The Limits of Control

Ezt a filmet Jim Jarmusch rendezte. 2008-ban.

Első gondolatom az volt, hogy ennyi lesz a rávezető. De aztán gondoltam, hátha a fenti névvel már bőven megalapozott érdeklődést lehet még növelni egy kicsit azzal, hogy ez egy krimi, hogy játszik benne Bill Murray, akit tán nem kell bemutatni, a vöröses, szigorú, de igazságtalan arcú Tilda Swinton (Narnia Krónikái, Égető bizonyíték és még töméntelen egyéb film), a baltaarcú John Hurt (1984, Harry Potter, mittomén) és még a mostanság legmenőbb mexikói-spanyol férfihős, Gael García Bernal is (Vakság, Az álom tudománya, stb.).

Amúgy meg 2008-ban Jim Jarmusch rendezte.

Film után - Zöld hentesek - De Gronne slagtere

A Zöld henteseket vígjátékként sorolják be. Hát nekem jó humorom van, szeretem a morbid és abszurd poénokat is, de ezen a filmen keveset nevettem. Számomra a rendező úgy mosta el a vígjáték és a dráma közötti határvonalat, hogy szinte eldönthetetlen hogy melyikbe is tartozik a film. Jómagam leginkább a szürrealitás térfelére tenném.
A szereplők problémái valóságosak, húsba vágóak, a mai társadalomra jellemzőek, ugyanakkor a rendező úgy mutatja be őket, hogy nem lehet igazán tragikusnak felfogni sorsukat. Hasonlóképpen sokat elvesz a történések komolyságából az a következménynélküliség, amitől mintegy meseszerűvé válik a történet, mely hatásra ráerősít az is, hogy a legtöbb szereplő rajzfilmbe illő kinézetet és karaktert kapott. Ha már itt tartunk, megjegyzendő hogy Mads Mikkelsen homloka magasabb és arca szögletesebb mint valaha.
Összességében a filmnek olyan hangulata van, hogy megtekintése után az ember felteszi magának a kérdést hogy akkor most mi van. Jóízű nevetés nem lehet a válasz, mert ahhoz túl súlyos a film, letargiába zuhanáshoz viszont túl komolytalan. Hát ilyen ez a dán vígjáték. Beteg.

Film után - Az admirális - Admiral

Csodálatos és felkavaró élmény látni, ahogy a kommunista diktatúrától megnyomorított orosz lélek majd húsz év után sem találja a helyét a világban - de hát ez ránk, magyarokra is ugyanúgy igaz -, és amikor emberi értékeket és példaképeket akar találni a maga számára, még mindig a cári időkig kell visszamennie, ahol a fiatal katonatiszt - ki más?, ja és persze jóképű is - személyében találja meg az emberideált. Ebben és még sok másban is az Admirális hasonlít A szibériai borbélyra, mindenki megvonhatja köztük a párhuzamot.
A film jól meg van csinálva, szépek a képek, a tájak, az emberek. Van minden, ami egy nagy- és mélyorosz filmhez kell: Pétervár, Szevasztopol (!!!), feleség, szerető, katonaság, hősies helytállás had- és szívügyekben, szerelem, bálterem, ifjúság, végzet, fájdalom, harc (tengeri csata is!!!), szenvedés, Szibéria, vonatozás Szibérián át, revoljúcija, bukás. Woody Allennel élve a film Oroszországról szól. A harctéren rezzenéstelen arccal győző hőst csak a szerelem tudja leteríteni, de ez a szerelem a haláláig hű marad hozzá, Szibériába is követi őt és egészen a bukásáig elkíséri.
Kis kitekintéssel megfigyelhető egy másfajta hőstípus is az orosz filmben. A nemzeti vadászat/halászat jellegzetességei című filmekben megjelenő tábornok már a kommunizmus utáni vadkapitalizmus lezüllött katonáját testesíti meg, aki vadászat címszó alatt félrevonul a világtól a haverjaival, hogy végigvodkázzon néhány napot a nagy orosz kilátástalanságban, és attól sem riad vissza hogy kincstári vadászgépet és tengeralattjárót kössön el a saját céljai megvalósításához. Még ennél is tovább megy a DMB című film, amely a jelenlegi orosz katonaság intézményét (szintén) a vicc kategóriába utasítja. Éles a kontraszt e két hőstípus között, a kései tábornokot a rendező már csak komikus figuraként tudja ábrázolni, ám szomorú valóságként ebben a világban a túléléshez ő marad a követendő példakép.
Az Admirális tehát megmutatja nekünk, hogy milyen (volt/lehetett) az igazi orosz hős, akire méltán büszke a nagy nemzet. Mindazoknak ajánljuk a filmet, akiket ez érdekel, de a szuperhősös és a monumentális filmek kedvelői is élvezni fogják. Eredeti hanggal még inkább.