A Kaméleonról - műsorzárás előtt

Vajon mennyire passzol a mozihétfő műsorstruktúrájához egy közönségfilm? ‑ vetődik fel a jogos kérdés azután, hogy a népművelés szakirodalmában csak Varju Z-féle létszámkontrolként ismert módon kiosztottuk mindenkinek a sorszámát. Legyen szó ugyanis szilveszteri Mátra-kirándulásról vagy a méltán neves FAKOF fesztivál első kör pályinkájáról, netán a mozihétfői jegyvásárlásról, ez a bevett módszerünk, nehogy bárkit is kihagyjunk. Never change a winning scheme alapon most is megtettük, de többszöri számlálás után is mindössze 1-ig jutottunk. Nagy tolongás tehát nem volt, így a távolmaradóknak nem marad más, mint alábbi írásunk, de annyit elöljáróban elárulhatunk, hogy a jelenlevők demokratikus véleménye alapján a fenti kérdésre a rövid, de határozott válasz annyi, hogy … ööö … végtére is igen.

A Kaméleonban Goda Krisztina és forgatókönyvíró társa, Divinyi Réka, egy újabb férfi-nő játékot tár elénk, amelyben mindkét fél ugyanazt keresi (sok-sok pénz = biztos jövő), és amelyben mindketten hátráltatják saját magukat a másik iránt kialakuló érzelmek által. Céljuk elérésében módszereik vegyesek, senki sem az, aki és ami. A dúsgazdag apa lánya, Hanna (Hámori Gabi), törékenységét és érzelmeit veti be, a korábbi intézetes főszereplő, Gábor (Nagy Ervin), viszont kémkedik, álarcba bújik, sőt, az egyik jelenetben erősen meg is lep bennünket, sosem gondoltuk volna ugyanis, hogy az irodai szemetes potenciális párkereső médium lehet. Meglehet, hogy egyszerűen csak kevés FBI-os filmet nézünk.
A filmet a verbális tüzijáték és a precízen megszerkesztett jelenetek teszik pörgőssé, a megfelelő humor arány pedig szerethetővé. A frappáns sztori is megkapja az elvárt (de kiszámítható) csavart, és sajnos vagy sem bónuszként ebben a filmben is megajándékoz bennünket Kálomista Gábor producer egy sor burkolt termékreklámmal, amit köszönünk, de legközelebb sem kérünk.
A szereplők többnyire rendben vannak, bár a kihagyhatatlannak tűnő Csányi Sándor itt is mellékszerepel, ami számunkra már legalább annyira fárasztó, mint a 30. születésnapokra szervezett meglepetésbulik. Nagy Ervin magabiztosan képviselte a szélhámosok lobogóját, és lett Leonardo di Caprio méltó utódja, nem is annyira a benedvesített bugyik, mint a sokoldalúság tekintetében (ügyvéd / gyereksebész / arkitekt Ervin vs orvos / ügyvéd / másodpilóta Leo). A sok egyezőség ellenére még véletlenül sem remake a film, és nem is élünk semmilyen gyanúperrel.
Ami a többieket illeti, öröm volt újra látni a Sophie Ellis-Bextor-i porcelánarccal és imádnivalóan búgó hanggal rendelkező Hámori Gabit, valamint Kulka Jánost, aki zsigerből hozta a meleg térdspecialistát. Ez utóbbi tényt mi mindannyiunk Mágenheim doktorának első filmbeli coming outjaként értékeljük, aki esetleg tud korábbi akcióról, írja meg szerkesztőségünknek. A kakukktojás ezúttal a Nemzeti Színháztól igazolt László Zsolt, aki kölcsönvette Csernus doki séróját és hivatását, és gondoskodott arról, hogy ne happy legyen az end. Merthogy nem volt az, ennyit még elárulunk, hátha újat mondunk.

Végszóként annyit leszögezhetünk, hogy a Kaméleon magabiztosan ment végig a Csak szex és más semmi által kitaposott ösvényen, és hogy magán hordozza az elmúlt évek további magyar közönségfilmjeinek – Terézanyu, Valami Amerika, Valami Amerika Reloaded ‑ majd’ összes jegyét, amiért mindenképpen azoknak ajánlanánk, akik a tutit szeretik, és egy jó kis pörgős filmre vágynak, ami ráadásul hazai. Ha a felsorolt filmek tetszettek, ez is fog, ha pedig nem, akkor inkább várjon a kedves olvasó még két hétig (most már csak 8 napig), a következő mozihétfőig, és a mozijegy árából vegyen inkább egy pohár forralt bort a szomszédos Kiadóban. Vigyázat, kicsit savas, de a miénk, szeretjük.