A nő másik arca - Conversation with Other Women

A múlt heti véraláfutásos jelenetek után ezen a héten egy igazi randifilm következik, kezdő és gyakorló párok, romantikára vágyó szinglik, egymástól távol lévő szerelmesek kötelező hétfő esti programja Hans Canosa legújabb és eddig alighanem egyetlen egész estés játékfilmje 2005-ből.
Első ránézésre sok erkölcsi mondanivaló és nagy lélekboncolgatás nem ígérkezik, de ki tudja. Egy nő, egy férfi, egy esküvő, humor, pulzusnövelő ágyjelenetek, titkok, meg egy meglepő fordulat a végén. Ha másért nem, hát a seggállú Aaron Eckhart-ért

és a kalácsképű Helena Bonham Carter-ért

érdemes megnézni, mert seggáll és kalácskép szerepelt már pár jó filmben külön-külön, együtt viszont alighanem még sosem és ketten együtt tán még szerethetőbbek lesznek, mint külön-külön.
Ha pedig már itt tartunk, felmerült bennem, hogy vajon miért kell csupa nagy kezdőbetűvel írni angolul minden filmcímet. Szerintem hülyeség.

Film után - Gran Torino

Clint Eastwood annyira megedzette magát 50 éve, hogy egészen mostanáig úgy maradt. Már abban a korban van, hogy nem lefele akar csalni, hanem felfele, ezért nem tudni, hogy 30-ban vagy 32-ben robbant be a nagy amerikai társadalmi körforgásba, de mindegy is, közel jár a 80-hoz, aztán mégis hmongot ver a vásznon. Egész hitelesen.
Namost őt Kowalskinak hívják a filmben. Van két gyereke, azokat szintén. Ők ugye az igazi amerikaiak. Van egy fodrásza, valami Tortellini szerű vezetéknévvel, szintén az igazi amerikai kasztból. És akkor jönnek ezek a hmongok és belerondítanak ebbe a szép homogén társadalomba, ahogy kell. Kowalski igazságérzete meg ezt hej de nagyon nem tűri. Itágdájse.
Eastwood persze kicsit tán sablonos, kicsit tán kiszámítható, de remekül sikerül megfognia azt a kibékíthetetlen, megmagyarázhatatlan és érthetetlen ellentétet, ami fennáll az "igazi" amerikai faszagyerekek és a "citromfejű", "füstösképű", ésméghány "gusztustalan bevándorló" között.
Nyilván az amerikai Kowalski amerikai, nyilván van puskája, nyilván pisztolya is, nyilván használja, ha kell és nyilván tudja is, nyilván olyan kemény, mint a börzsönyi kishíd betonkorlátja és leginkább nyilván kiderül szépen lassan, hogy jószívű ő legbelül meg igazából jó fej is. Nyilván ez mind valahol közhely. De a közhelyek jól össze vannak rakva és az egész már nem is lesz annyira közhelyes.
Szépen mutatja meg ez a film, hogy mennyire 19 az egyik fél és mennyire egy híján 20 a másik, mennyire tehet róla mindkettő és mennyire nem tehet róla egyik sem. A végén meg megtudhatjuk, hogy van megoldás, de valójában nincs is, mert lokális messiások a való világban márpedig nincsenek.
Nem ajánlom a filmet sem első, sem sehányadik randira, vidám napokra, depressziós napokra, fáradt napokra... Erre a filmre akkor kell menni, mikor az ember feje üres. Kicsit tud nevetni, kicsit tud sírni, kicsit el tud szomorodni. Akkor viszont érdemes.

Gran Torino

Mikor Clint Eastwood majd 50 éve megjelent a filmvásznon, bizisten senki meg nem mondta volna róla, hogy nem egy kockára faragott agyú, korlátolt Charlton Heston lesz belőle, aki puskával durrogtat boldogra-boldogtalanra stresszesebb napjain. Mi több, Clint Eastwood is azt gondolta, hogy az lesz belőle, és 70 felett szomorúan tapasztalta, hogy a macska rúgja meg, hát nem az lett.
Fiatalkori álmát legalább a vásznon megvalósítandó megíratta és megrendezte hát a Gran Torinót és a castingra is jelentkezett, ahol saját magát találta legalkalmasabbnak a főszerepre.
Amellett, hogy beletrafált a főszereplő kiválasztásánál, a sztorit is úgy sikerült alakítania, hogy a sündisznóalakzatba tokozódott, fajgyűlölő Charlton Heston imitátor, aki az ágya mellett töltött puskával hajtja nyugovóra a kockára faragottat, a faji ellentétekkel, sok előítélettel és még több drámai szállal megtűzdelt történet végére egészen olyanná válik, mint amilyen Eastwood maga. Hiába, a vér nem válik vízzé, sőt kötelez, Clint nem tud sem megújulni, sem elszakadni a gyökereitől, így a filmet csak az nézze meg, aki ezt nem bánja, mint mondjuk én.