Film után - Gran Torino

Clint Eastwood annyira megedzette magát 50 éve, hogy egészen mostanáig úgy maradt. Már abban a korban van, hogy nem lefele akar csalni, hanem felfele, ezért nem tudni, hogy 30-ban vagy 32-ben robbant be a nagy amerikai társadalmi körforgásba, de mindegy is, közel jár a 80-hoz, aztán mégis hmongot ver a vásznon. Egész hitelesen.
Namost őt Kowalskinak hívják a filmben. Van két gyereke, azokat szintén. Ők ugye az igazi amerikaiak. Van egy fodrásza, valami Tortellini szerű vezetéknévvel, szintén az igazi amerikai kasztból. És akkor jönnek ezek a hmongok és belerondítanak ebbe a szép homogén társadalomba, ahogy kell. Kowalski igazságérzete meg ezt hej de nagyon nem tűri. Itágdájse.
Eastwood persze kicsit tán sablonos, kicsit tán kiszámítható, de remekül sikerül megfognia azt a kibékíthetetlen, megmagyarázhatatlan és érthetetlen ellentétet, ami fennáll az "igazi" amerikai faszagyerekek és a "citromfejű", "füstösképű", ésméghány "gusztustalan bevándorló" között.
Nyilván az amerikai Kowalski amerikai, nyilván van puskája, nyilván pisztolya is, nyilván használja, ha kell és nyilván tudja is, nyilván olyan kemény, mint a börzsönyi kishíd betonkorlátja és leginkább nyilván kiderül szépen lassan, hogy jószívű ő legbelül meg igazából jó fej is. Nyilván ez mind valahol közhely. De a közhelyek jól össze vannak rakva és az egész már nem is lesz annyira közhelyes.
Szépen mutatja meg ez a film, hogy mennyire 19 az egyik fél és mennyire egy híján 20 a másik, mennyire tehet róla mindkettő és mennyire nem tehet róla egyik sem. A végén meg megtudhatjuk, hogy van megoldás, de valójában nincs is, mert lokális messiások a való világban márpedig nincsenek.
Nem ajánlom a filmet sem első, sem sehányadik randira, vidám napokra, depressziós napokra, fáradt napokra... Erre a filmre akkor kell menni, mikor az ember feje üres. Kicsit tud nevetni, kicsit tud sírni, kicsit el tud szomorodni. Akkor viszont érdemes.