Gran Torino

Mikor Clint Eastwood majd 50 éve megjelent a filmvásznon, bizisten senki meg nem mondta volna róla, hogy nem egy kockára faragott agyú, korlátolt Charlton Heston lesz belőle, aki puskával durrogtat boldogra-boldogtalanra stresszesebb napjain. Mi több, Clint Eastwood is azt gondolta, hogy az lesz belőle, és 70 felett szomorúan tapasztalta, hogy a macska rúgja meg, hát nem az lett.
Fiatalkori álmát legalább a vásznon megvalósítandó megíratta és megrendezte hát a Gran Torinót és a castingra is jelentkezett, ahol saját magát találta legalkalmasabbnak a főszerepre.
Amellett, hogy beletrafált a főszereplő kiválasztásánál, a sztorit is úgy sikerült alakítania, hogy a sündisznóalakzatba tokozódott, fajgyűlölő Charlton Heston imitátor, aki az ágya mellett töltött puskával hajtja nyugovóra a kockára faragottat, a faji ellentétekkel, sok előítélettel és még több drámai szállal megtűzdelt történet végére egészen olyanná válik, mint amilyen Eastwood maga. Hiába, a vér nem válik vízzé, sőt kötelez, Clint nem tud sem megújulni, sem elszakadni a gyökereitől, így a filmet csak az nézze meg, aki ezt nem bánja, mint mondjuk én.