Film után - Moszkva, Belgium - Aanrijding in Moscou

A 102 percből úgy 70-et úgy ültem végig, hogy azt hittem, svéd filmet nézek. Ez önmagában még nem is lett volna furcsa, máskor is történt már velem ilyen, ami viszont most más volt, az az, hogy nem az első 70 percben hittem azt, hanem mondjuk 30 percig azt hittem, aztán, mondjuk egy Jupiler-es üveg láttán rájöttem, hogy belga, aztán elfelejtettem, hogy belga és megint azt hittem, hogy svéd, majd megint rájöttem, hogy belga, stb., stb. Ez a belga film egy jó kis svéd film a javából kicsit kevesebb cinizmussal és kicsit több belga sörrel, borral.
Valahol azt olvastam, hogy a főszereplő hölgy, bizonyos Barbara Sarafian Oscar-díjat érő alakítást hozott a filmben. Hadd éljek itt egy újabb lehetőséggel arra, hogy a kritikusszakma idióta sémái ellen tiltakozzak. Oscar-díjat érő... piha. El kell azonban ismerni, hogy Sarafian tényleg jó, nagyon. A film elején azt gondolja az ember, hogy fel nem tűnne az utcán, ha elmenne mellette, a film végére meg szinte beleszeret.

De nem csak miatta érdemes beülni a felújított Cirko-Gejzirbe (és nem is csak a meglepően kényelmes székek miatt), mert a többi szerep is rendesen ki van osztva. A csalárd, balfék, művész férj, aki teszetoszaságában forgolódik csak össze-vissza ahogyan a szél fúj, a gyerekek: egy autista-gyanús kisrác, egy jósnőnek készülő leányzó, egy szép, magas, kamasz nővér egy nagy titokkal és persze ott van a tejfelesszájú, amoroso kamionsofőr.
Tök hihető az egész sztori, a figurák, a szituációk, a tanulság és még a happy end is, amit talán annyira nem is happy end, hanem csak olyan, amit az ember el tud képzelni úgy a saját életében is. Egy piros pont a belga filmgyártásnak. Pico bello!

Moszkva, Belgium - Aanrijding in Moscou

Mari Zsuzsi belga reinkarnációja jelenik meg Christophe Van Rompaey legújabb filmjében. A belga Mari Zsuzsik pont annyira különböznek a magyar Mari Zsuzsiktól, mint mondjuk a két ország söripara. Innentől fogva a belga Mari Zsuzsival foglalkozó, romantikus vígjátéknak titulált művet nem az RTL-klub mutatja be prájmtájmban, hanem a Cirko Film.
Két teljesen átlagos ember, egy egykor szép, lassan gyűrődő, aszalódó, háromgyermekes, felszarvazott anyuka és egy húszas évei végén kullogó alapjáratos intelligenciahányadost birtokló kamionsofőr egyetlen, teljesen nem átlagos kapcsolatáról szól ez a modern mese. A modern mesébe meg a szerelmi szálon kívül kell egy kis társadalmi értékrend generálta frusztrációkatalizátor (jelen esetben az értetlen család), egy szarvazásban szakavatott férjmaradvány (édes hármas készen is van), bonyoldalom (karambol) meg valamiféle megoldás, ami feltehetőleg itt sem hiányzik majd.
Nagyjából ez.

Film után - Engedj be! - Lat den rätte komma in

Ez volt az első vámpíros film amit megnéztem. Gondoltam csak nem lehet olyan rémisztő, ha gyerekek a főszereplői. Amit eddig képzeltem erről a témáról az most meglepő dolgokkal bővült.
Nem tudtam, hogy a vámpír által megmart embernek nem csak azt a sokkot kell feldolgoznia, hogy ráugrik egy kislány egy fárol és elkezdi marcangolni a torkát, hanem avval is meg kell barátkoznia, hogy mindezek után a macskák is úgy rontanak majd rá, mint a leárazott sajtra a szupermarketek árérzékeny hordái. Nem baj, szegény megmart asszony sem nézett még valószínűleg vámpíros filmet, ő sem számított
arra, hogy egy spontán égéssel fokozódnak még szenvedései egy rövid időre.

Eli a nemtelen kislány vámpír, akinek érdekes tulajdonságai vannak a vérszíváson kívül. Bebocsátást kér mielőtt bemegy egy idegenhez, ki tudja rakni elsőre a Rubik-kockát, az ereszcsatornán közlekedik.
Oskar kemény srác, jól tűri a fájdalmat és a megaláztatást, nem nyávog, nem kér segítséget. Valamiért tudja, hogy eljön még az ő ideje is. Bátran köt barátságot a fura dolgokat művelő Elivel.
Sajnáltam szegény jámbor alkoholistákat, akiket kivéreztetett, megcsonkitott Eli, meg a gonosz osztálytárs kis beszari segédeit is, akik azért szintén nem érdemeltek volna csonkítást.
A feszültség megfelelően fokozódott -a mellettem ülő többször eltakarta szemeit-, bár volt olyan öldöklős jelenet, ami inkább vicces lett, mint rémisztő.
Tetszett, egynek jó volt, 4 csillagot adnék, ha lenne ilyen.

Engedj be! - Lat den rätte komma in

Gyerekkoromban emeletes ágyon aludtam, mert ott jó. Persze párszor leestem és alattam élő tesóm fáradtan átslattyogott a szomszédba a szülőkhöz, hogy Peti a földön, elájult, folyik a szájából a vér, de ettől eltekintve király hely volt. Már csak azért is, mert olykor úrrá lett rajtam a félelem a sötétben és ilyenkor kapóra jött, hogy az emeletes ágyról amúgy is keveset látni, ha meg az ember a kedvenc bálnájával még a maradékot is kitakarja, akkor aztán tényleg el lehet bújni mindenféle szörnyűség elől. Akkori éjszakáim tehát kedvenc bálnámmal, aki pont akkora volt mint én, édesen és nyugodtan teltek (egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy a szellemeknek hangjuk is lehet és járkálhatnak meg zajt is csaphatnak, amit a bálna nem szűr meg).
Nos, azt hiszem ha akkoriban lett volna egy hasonló barátom, mint a filmbeli kis vámpírlány, szegény bálnám magányosan aludt volna az ágy alatt, vagy - és ezt már elképzelni is borzalmas - meg sem született volna. Hisz ha vámpírlánytól nem féltem volna, akkor mástól meg igazán minek is.
Egyébiránt a sztori - bármennyire véres és félelmetes is, ami miatt egy újabb bálna és emeletes ágy beszerzését fontolgatom - rendkívül érdekesnek ígérkezik (no, azért csak kijön belőlem a marketinges!). Mert ugye milyen sok film készült már arról, hogy respect afroamericans, respect humongs, respect gays, respect yourself... De hogy respect vampire-girl? Mivan?! Na, most aztán megtudjuk!
Akik nem szeretik a vért, eltakarják a szemüket a Shrek durvább jeleneteinél vagy Bálnát tartanak az ágyukban, ne nézzék meg a filmet. Akik szeretik a skandináv atmoszférát, a gondolkodós horrorfilmeket vagy Bálnát szeretnének tartani az ágyukban, azoknak meg kötelező.

Film után - A nő másik arca - Conversation with Other Women

Romantikus dráma, romantikus vígjáték… nehéz eltalálni a megfelelő skatulyát, csúnyán félrevezettek engem is. Leginkább a ’dumálós filmeké’ lett volna a helyes fiók, melyen az utóbbi időben mondjuk Richard Linklater (Mielőtt felkel/lemegy a nap, Visszajátszás) hagyta rajta legtöbbször az ujjlenyomatát.
A vártnál komorabb hangvételű filmet kaptunk első Mozihétfőnkön, melyben a férfi (Aaron Eckhart, Gotham City szőke hercege és ördöge egyben), valamint a nő (Tim Burtönné Helena Bonham Carter) összefut egy esküvőn, akarom mondani esküvői partin. A nő, 40 körüli, nem igazán akart menni, de aztán mégis bevállalta, hogy ő lesz a hetedik koszorúslány (csak tudnám, miért van az USA-ban hét koszorúslány egyetlen esküvőn, biztos a terrorfenyegetettség miatt). A férfi is kénytelen-kelletlen vesz részt a rendezvényen, az ő húga a menyasszony. Ennél fogva nem igazán törődnek ők a körülöttük zajló eseményekkel, kezdettől fogva beszélgetnek inkább, ücsörögnek egymás mellett.
Illetve nem is igazán egymás mellett: a film elejétől fogva kettéosztja középen a képet a rendező, határozottan elválasztva ezzel a két szereplőt. Különböző, de sokszor majdnem azonos szemszögből látjuk a két alakot, akik kétszereplős kamaradrámában játsszák el az egyébként nem éppen fordulatos történetet. Eleinte zavart, hogy szinkronizálva adják a filmet, de hamar hálás lettem érte, az osztott képes megoldás miatt ugyanis felirattal olyan lett volna végignézni, mint egy teniszmeccset újságolvasás közben.
A nő és a férfi tehát két külön képben társalognak, mégis együtt. Hamar otthagyják a partit, és inkább a szállodai szobát választják. De hohó, mindeközben, a helyenként egész szellemes és intelligens párbeszédek közepette fel-felvillan egy múltbeli, tizenvalahány éve lezárult megismerkedés és házasság története… Kiderül, hogy házasok voltak ők bizony már, sok-sok évvel ezelőtt, de mióta a nő elment, nem találkoztak. A nő Londonban él férjével és gyerekeivel, a férfi fiatalabb nőkkel tölti az idejét, mérsékelt lelkesedéssel. A férfi régóta várja a viszontlátást, a nő szabódik ugyan, de szintén izgalmasnak találja az együttlétet. Hajnalban egyszerre vége lesz a kalandnak, hiába a ketté és háromfelé osztott idő, egyiküket újra várja London, a másikat pedig a magány elleni egyre kelletlenebb hadakozás. Nagy tanulság nincs, de nem is úgy tűnik a film, mintha akarna ilyet.
A rossz hír, hogy a filmélmény elmarad, agyunk egy része tudja, hogy egyfajta stílusgyakorlatot nézünk. Bizonyos szempontból csapong a rendező, nem dönthette el, idealista legyen-e vagy naturalista. Hol elámulhatunk főszereplőink megereszkedett testén (mintha csak nem Hollywoodban kerültek volna arra a filmtekercsre), hol pedig csóváljuk a fejünket egy-egy banalitás hallatán. Hol unatkozunk, hol izzadni kezdünk az idő visszafordíthatatlanságának súlya alatt. Az elsőfilmes Hans Canosa rendező és a mindössze második játékfilmjét jegyző Gabrielle Zewin forgatókönyvíró megoldása összességében érdektelen, de azt legalább jó látni, hogy mindezt két igen jó színész mondja fel nekünk.

L