Film után - Moszkva, Belgium - Aanrijding in Moscou

A 102 percből úgy 70-et úgy ültem végig, hogy azt hittem, svéd filmet nézek. Ez önmagában még nem is lett volna furcsa, máskor is történt már velem ilyen, ami viszont most más volt, az az, hogy nem az első 70 percben hittem azt, hanem mondjuk 30 percig azt hittem, aztán, mondjuk egy Jupiler-es üveg láttán rájöttem, hogy belga, aztán elfelejtettem, hogy belga és megint azt hittem, hogy svéd, majd megint rájöttem, hogy belga, stb., stb. Ez a belga film egy jó kis svéd film a javából kicsit kevesebb cinizmussal és kicsit több belga sörrel, borral.
Valahol azt olvastam, hogy a főszereplő hölgy, bizonyos Barbara Sarafian Oscar-díjat érő alakítást hozott a filmben. Hadd éljek itt egy újabb lehetőséggel arra, hogy a kritikusszakma idióta sémái ellen tiltakozzak. Oscar-díjat érő... piha. El kell azonban ismerni, hogy Sarafian tényleg jó, nagyon. A film elején azt gondolja az ember, hogy fel nem tűnne az utcán, ha elmenne mellette, a film végére meg szinte beleszeret.

De nem csak miatta érdemes beülni a felújított Cirko-Gejzirbe (és nem is csak a meglepően kényelmes székek miatt), mert a többi szerep is rendesen ki van osztva. A csalárd, balfék, művész férj, aki teszetoszaságában forgolódik csak össze-vissza ahogyan a szél fúj, a gyerekek: egy autista-gyanús kisrác, egy jósnőnek készülő leányzó, egy szép, magas, kamasz nővér egy nagy titokkal és persze ott van a tejfelesszájú, amoroso kamionsofőr.
Tök hihető az egész sztori, a figurák, a szituációk, a tanulság és még a happy end is, amit talán annyira nem is happy end, hanem csak olyan, amit az ember el tud képzelni úgy a saját életében is. Egy piros pont a belga filmgyártásnak. Pico bello!