Film után - A nő másik arca - Conversation with Other Women

Romantikus dráma, romantikus vígjáték… nehéz eltalálni a megfelelő skatulyát, csúnyán félrevezettek engem is. Leginkább a ’dumálós filmeké’ lett volna a helyes fiók, melyen az utóbbi időben mondjuk Richard Linklater (Mielőtt felkel/lemegy a nap, Visszajátszás) hagyta rajta legtöbbször az ujjlenyomatát.
A vártnál komorabb hangvételű filmet kaptunk első Mozihétfőnkön, melyben a férfi (Aaron Eckhart, Gotham City szőke hercege és ördöge egyben), valamint a nő (Tim Burtönné Helena Bonham Carter) összefut egy esküvőn, akarom mondani esküvői partin. A nő, 40 körüli, nem igazán akart menni, de aztán mégis bevállalta, hogy ő lesz a hetedik koszorúslány (csak tudnám, miért van az USA-ban hét koszorúslány egyetlen esküvőn, biztos a terrorfenyegetettség miatt). A férfi is kénytelen-kelletlen vesz részt a rendezvényen, az ő húga a menyasszony. Ennél fogva nem igazán törődnek ők a körülöttük zajló eseményekkel, kezdettől fogva beszélgetnek inkább, ücsörögnek egymás mellett.
Illetve nem is igazán egymás mellett: a film elejétől fogva kettéosztja középen a képet a rendező, határozottan elválasztva ezzel a két szereplőt. Különböző, de sokszor majdnem azonos szemszögből látjuk a két alakot, akik kétszereplős kamaradrámában játsszák el az egyébként nem éppen fordulatos történetet. Eleinte zavart, hogy szinkronizálva adják a filmet, de hamar hálás lettem érte, az osztott képes megoldás miatt ugyanis felirattal olyan lett volna végignézni, mint egy teniszmeccset újságolvasás közben.
A nő és a férfi tehát két külön képben társalognak, mégis együtt. Hamar otthagyják a partit, és inkább a szállodai szobát választják. De hohó, mindeközben, a helyenként egész szellemes és intelligens párbeszédek közepette fel-felvillan egy múltbeli, tizenvalahány éve lezárult megismerkedés és házasság története… Kiderül, hogy házasok voltak ők bizony már, sok-sok évvel ezelőtt, de mióta a nő elment, nem találkoztak. A nő Londonban él férjével és gyerekeivel, a férfi fiatalabb nőkkel tölti az idejét, mérsékelt lelkesedéssel. A férfi régóta várja a viszontlátást, a nő szabódik ugyan, de szintén izgalmasnak találja az együttlétet. Hajnalban egyszerre vége lesz a kalandnak, hiába a ketté és háromfelé osztott idő, egyiküket újra várja London, a másikat pedig a magány elleni egyre kelletlenebb hadakozás. Nagy tanulság nincs, de nem is úgy tűnik a film, mintha akarna ilyet.
A rossz hír, hogy a filmélmény elmarad, agyunk egy része tudja, hogy egyfajta stílusgyakorlatot nézünk. Bizonyos szempontból csapong a rendező, nem dönthette el, idealista legyen-e vagy naturalista. Hol elámulhatunk főszereplőink megereszkedett testén (mintha csak nem Hollywoodban kerültek volna arra a filmtekercsre), hol pedig csóváljuk a fejünket egy-egy banalitás hallatán. Hol unatkozunk, hol izzadni kezdünk az idő visszafordíthatatlanságának súlya alatt. Az elsőfilmes Hans Canosa rendező és a mindössze második játékfilmjét jegyző Gabrielle Zewin forgatókönyvíró megoldása összességében érdektelen, de azt legalább jó látni, hogy mindezt két igen jó színész mondja fel nekünk.

L