Jim Jarmusch tanult az egyszeri amerikai személygépjármű-termékfejlesztő példájából, aki ki akarta fejleszteni a szuper autót, mégpedig úgy, hogy sok-sok piackutatás során összeszedte az összes piacon lévő modell fogyasztók által legkedveltebb tulajdonságát, jól összegyúrta egyetlen autóba, piacra dobta, majd jól megbukott vele (egy fagyi annak, aki megmondja, melyik modell volt ez). Így hát Jim, átültette az ötletet a filmiparba, korrigálva az alapvető hibát, miszerint a legkedveltebb dolgokat kell összeszedni. Ő innovatívan inkább összeszedte a legek másik végletét.
Vette alapnak a jól megszokott Jarmusch-os vontatottságot. Megfűszerezte néhány Tarr Bélás állósnittel. Kölcsönvette David Lynch totálisan érthetetlen történetszövését, majd mindezt megkoronázta egy már-már James Cameron-i magasságokat megütő szövegkönyvvel. Megszületett hát az alkotás és lett neki neve is: Az irányítás határai.
És most otthon ül, és várja, hogy a személygépjármű-termékfejlesztő ötlete a mennybe vigye.
1 megjegyzés:
Örömmel nyugtázom, hogy nem kellett csalódnom a blogíró kritikai érzékében.
Megjegyzés küldése