Film után - Zöld hentesek - De Gronne slagtere

A Zöld henteseket vígjátékként sorolják be. Hát nekem jó humorom van, szeretem a morbid és abszurd poénokat is, de ezen a filmen keveset nevettem. Számomra a rendező úgy mosta el a vígjáték és a dráma közötti határvonalat, hogy szinte eldönthetetlen hogy melyikbe is tartozik a film. Jómagam leginkább a szürrealitás térfelére tenném.
A szereplők problémái valóságosak, húsba vágóak, a mai társadalomra jellemzőek, ugyanakkor a rendező úgy mutatja be őket, hogy nem lehet igazán tragikusnak felfogni sorsukat. Hasonlóképpen sokat elvesz a történések komolyságából az a következménynélküliség, amitől mintegy meseszerűvé válik a történet, mely hatásra ráerősít az is, hogy a legtöbb szereplő rajzfilmbe illő kinézetet és karaktert kapott. Ha már itt tartunk, megjegyzendő hogy Mads Mikkelsen homloka magasabb és arca szögletesebb mint valaha.
Összességében a filmnek olyan hangulata van, hogy megtekintése után az ember felteszi magának a kérdést hogy akkor most mi van. Jóízű nevetés nem lehet a válasz, mert ahhoz túl súlyos a film, letargiába zuhanáshoz viszont túl komolytalan. Hát ilyen ez a dán vígjáték. Beteg.

Film után - Az admirális - Admiral

Csodálatos és felkavaró élmény látni, ahogy a kommunista diktatúrától megnyomorított orosz lélek majd húsz év után sem találja a helyét a világban - de hát ez ránk, magyarokra is ugyanúgy igaz -, és amikor emberi értékeket és példaképeket akar találni a maga számára, még mindig a cári időkig kell visszamennie, ahol a fiatal katonatiszt - ki más?, ja és persze jóképű is - személyében találja meg az emberideált. Ebben és még sok másban is az Admirális hasonlít A szibériai borbélyra, mindenki megvonhatja köztük a párhuzamot.
A film jól meg van csinálva, szépek a képek, a tájak, az emberek. Van minden, ami egy nagy- és mélyorosz filmhez kell: Pétervár, Szevasztopol (!!!), feleség, szerető, katonaság, hősies helytállás had- és szívügyekben, szerelem, bálterem, ifjúság, végzet, fájdalom, harc (tengeri csata is!!!), szenvedés, Szibéria, vonatozás Szibérián át, revoljúcija, bukás. Woody Allennel élve a film Oroszországról szól. A harctéren rezzenéstelen arccal győző hőst csak a szerelem tudja leteríteni, de ez a szerelem a haláláig hű marad hozzá, Szibériába is követi őt és egészen a bukásáig elkíséri.
Kis kitekintéssel megfigyelhető egy másfajta hőstípus is az orosz filmben. A nemzeti vadászat/halászat jellegzetességei című filmekben megjelenő tábornok már a kommunizmus utáni vadkapitalizmus lezüllött katonáját testesíti meg, aki vadászat címszó alatt félrevonul a világtól a haverjaival, hogy végigvodkázzon néhány napot a nagy orosz kilátástalanságban, és attól sem riad vissza hogy kincstári vadászgépet és tengeralattjárót kössön el a saját céljai megvalósításához. Még ennél is tovább megy a DMB című film, amely a jelenlegi orosz katonaság intézményét (szintén) a vicc kategóriába utasítja. Éles a kontraszt e két hőstípus között, a kései tábornokot a rendező már csak komikus figuraként tudja ábrázolni, ám szomorú valóságként ebben a világban a túléléshez ő marad a követendő példakép.
Az Admirális tehát megmutatja nekünk, hogy milyen (volt/lehetett) az igazi orosz hős, akire méltán büszke a nagy nemzet. Mindazoknak ajánljuk a filmet, akiket ez érdekel, de a szuperhősös és a monumentális filmek kedvelői is élvezni fogják. Eredeti hanggal még inkább.