Film után - Il y a longtemps que je t'aime - Oly sokáig szerettelek

Aki a mátrixi meglepetéseket kedveli, az ne nézze meg Philippe Claudel filmjét. Ez a film teljesen kiszámítható, már-már sablonos és közhelyes az alaptörténet szempontjából. De azt gondolom Claudel nem is az alaptörténetben akart olyat mutatni, amin a mozinéző kicsit elmereng hazafelé a villamoson, biciklin, ne adj Isten személygépjárműben. Inkább a részletekre helyezte a hangsúlyt és próbált arra rávilágítani, hogy mennyire működik bennünk az előítéletesség, mennyire felszínes információkból ítélkezünk és ez mennyire fáj annak, aki felett tesszük. Jó ez a mozi. Kicsit szomorkás, elgondolkodtató, kellemes, kicsit melankolikus, remek színészekkel és remek kamerával. Miután kijön az ember, elmereng, hogy vajon ő mennyire ilyen, őt mennyire uralják a saját prekoncepciói, mennyire uralják a társadalmi elvárások és mennyire tud, mennyire akar ezen változtatni. És ez jó.

Il y a longtemps que je t'aime - Oly sokáig szerettelek

Huh, ez kemény lesz. Francia-német filmdráma 117 percben. Ráadásul premier előtt. Philippe Claudel első filmes rendező, így megússzuk prekoncepcióink nem kívánt támadását. Tiszta lappal indulunk neki. Nem úgy, mint a főhős, aki 15 év után hirtelen felbukkan és 180 fokos fordulatot hoz a környezete életébe. Juliette egy bűntény miatt került ilyen hosszú időre börtönbe, melyről szép lassan csúszik le a lepel a 117 perc alatt. Közben pedig mindenki szépen saját lelkének a mélységes fenekére néz és tanul belőle jó sokat.

Film után - Milk

Miközben néztem a filmet, végig azon gondolkodtam, hogy mi is hiányzik. Valahogy nem éreztem, hogy miért állt e mögé az ember mögé egy ekkora mozgalom, hogy az a csapat, amit Milk kialakított, hogyan tudott ekkorát durrantani a '70-es évek Amerikájában. Persze, jó volt ez a film, persze, értem én az Oscart, ami békésen feszít az almáriumban, mert Sean-unk tényleg remekel és tényleg el tudom hinni róla, hogy kő másképpszerető, de mégis. Valahogy nem jön át az a magával ragadó lelkesedés, sárm, nem tudom mi, ami egy ekkora tömeget mozgathat.

Aztán a film végén megjött a válasz. Az igaz történeten alapuló eposzok jellegzetes utolsó pár percében, mikor szépen megmutatták, kivel mi történt azóta, szépen azt is megmutatták, hogy ki, hogyan nézett ki akkor. Csak egy villanás, egy 2 másodperces filmbevágás egy vigyorral, ennyi volt az igazi Milkről, de valahogy abban a rövid tekintetben, abban a mosolyban benne volt minden, ami hiányzott a filmből. Ennyi kellet, hogy megértsem, mit ettek ezen az ürgén. És ennyi kellett, hogy megértsem, hogy a másképpszerető karakter ábrázolásért valóban jár Sean Pennek a pont, csak épp Milk sztorijában nem ez volt a lényeg.

Mr. Gus Van Sant, fussunk csak ennek neki mégy egyszer!

Milk - Milk

Vitathatatlan, hogy Sean Penn legjobb alakítását a Világ második legjobb gitárosa című filmeposzban nyújtotta. Vitatkozni kár, ez tény, egyáltalán nem szubjektív vélemény, vagy valami hasonló megfoghatatlan dolog. Axióma. Pont. Ehhez képest azért nem kapott egy kanyi aranyozott fecnit sem, a Titokzatos folyóért meg Oscar-díj volt a juttatás egy része. Ebből is látszik, hogy az Akadémia zsűrije nincs megfelelő szinten felkészítve a filmvilág tényeiből. És ezt nem csak a Titanic miatt tudjuk.
Nos, Sean - világválság ide vagy oda - a Milk című filmért is megkapta a neki járó aranydarabot, ami a szakértő filmkritikusokban - lásd én - bizony felkelti a gyanút, hogy akkor érdemes-e egyáltalán beülni hátul-középre a Bunuel terembe és 128 percig nyomás alatt tartani hátsófelünket.

A történet azonban ígéretes. A berlini "Ich bin schwul und das ist auch gut so" polgármester bátor önvállalása Milkhez képest bakfitty, hisz ő az első nyíltan saját neméhez vonzódó politikus az Újvilágban, ami akkortájt keményebb ellenállásba ütközött, mint manapság az Andrássyn a szivárványmenet. És mint ahogy szokott ez lenni, a hősök korán halnak - hisz ezért hősök részben - hát Milk sem szakítja meg a hagyományt.