Film után - Zöld hentesek - De Gronne slagtere

A Zöld henteseket vígjátékként sorolják be. Hát nekem jó humorom van, szeretem a morbid és abszurd poénokat is, de ezen a filmen keveset nevettem. Számomra a rendező úgy mosta el a vígjáték és a dráma közötti határvonalat, hogy szinte eldönthetetlen hogy melyikbe is tartozik a film. Jómagam leginkább a szürrealitás térfelére tenném.
A szereplők problémái valóságosak, húsba vágóak, a mai társadalomra jellemzőek, ugyanakkor a rendező úgy mutatja be őket, hogy nem lehet igazán tragikusnak felfogni sorsukat. Hasonlóképpen sokat elvesz a történések komolyságából az a következménynélküliség, amitől mintegy meseszerűvé válik a történet, mely hatásra ráerősít az is, hogy a legtöbb szereplő rajzfilmbe illő kinézetet és karaktert kapott. Ha már itt tartunk, megjegyzendő hogy Mads Mikkelsen homloka magasabb és arca szögletesebb mint valaha.
Összességében a filmnek olyan hangulata van, hogy megtekintése után az ember felteszi magának a kérdést hogy akkor most mi van. Jóízű nevetés nem lehet a válasz, mert ahhoz túl súlyos a film, letargiába zuhanáshoz viszont túl komolytalan. Hát ilyen ez a dán vígjáték. Beteg.

Film után - Az admirális - Admiral

Csodálatos és felkavaró élmény látni, ahogy a kommunista diktatúrától megnyomorított orosz lélek majd húsz év után sem találja a helyét a világban - de hát ez ránk, magyarokra is ugyanúgy igaz -, és amikor emberi értékeket és példaképeket akar találni a maga számára, még mindig a cári időkig kell visszamennie, ahol a fiatal katonatiszt - ki más?, ja és persze jóképű is - személyében találja meg az emberideált. Ebben és még sok másban is az Admirális hasonlít A szibériai borbélyra, mindenki megvonhatja köztük a párhuzamot.
A film jól meg van csinálva, szépek a képek, a tájak, az emberek. Van minden, ami egy nagy- és mélyorosz filmhez kell: Pétervár, Szevasztopol (!!!), feleség, szerető, katonaság, hősies helytállás had- és szívügyekben, szerelem, bálterem, ifjúság, végzet, fájdalom, harc (tengeri csata is!!!), szenvedés, Szibéria, vonatozás Szibérián át, revoljúcija, bukás. Woody Allennel élve a film Oroszországról szól. A harctéren rezzenéstelen arccal győző hőst csak a szerelem tudja leteríteni, de ez a szerelem a haláláig hű marad hozzá, Szibériába is követi őt és egészen a bukásáig elkíséri.
Kis kitekintéssel megfigyelhető egy másfajta hőstípus is az orosz filmben. A nemzeti vadászat/halászat jellegzetességei című filmekben megjelenő tábornok már a kommunizmus utáni vadkapitalizmus lezüllött katonáját testesíti meg, aki vadászat címszó alatt félrevonul a világtól a haverjaival, hogy végigvodkázzon néhány napot a nagy orosz kilátástalanságban, és attól sem riad vissza hogy kincstári vadászgépet és tengeralattjárót kössön el a saját céljai megvalósításához. Még ennél is tovább megy a DMB című film, amely a jelenlegi orosz katonaság intézményét (szintén) a vicc kategóriába utasítja. Éles a kontraszt e két hőstípus között, a kései tábornokot a rendező már csak komikus figuraként tudja ábrázolni, ám szomorú valóságként ebben a világban a túléléshez ő marad a követendő példakép.
Az Admirális tehát megmutatja nekünk, hogy milyen (volt/lehetett) az igazi orosz hős, akire méltán büszke a nagy nemzet. Mindazoknak ajánljuk a filmet, akiket ez érdekel, de a szuperhősös és a monumentális filmek kedvelői is élvezni fogják. Eredeti hanggal még inkább.

Pippa Lee négy élete - The Private Lives of Pippa Lee

Olyan régen láttam már Wynona Rydert, hogy már ez elég indok kell, hogy legyen ennek a filmnek a megnézésére. Állítólag volt a Star Trekben. Állítólag a Star Trek nem volt a Mozihétfőben. Állítólag ezért. Láttam régen. De most itt van ez a Pippa Lee, ebben meg benne van. Meg benne van a töketlen Keanu Reeves is és Julianne Moore, akit a Nagy Lebó óta nagyonnagyon, aztán Forest, Forest Gump hippikedvese és még Monica Bellucci is tiszteletét teszi.
Amúgy meg az alma nem esik messze a fájától történet ez, ha a fentieken túl még valakit meg kell győzni.

Családban marad - Sveitabrúokaup

Izlandon élnek pár százezren. Amennyit láttatják magukat, mert ott vannak az élvonalban a sportban, meg a zenében, meg most akkor még a filmben is, felmerül a gyanú, hogy itt mindenki celeb. Celebland. És akkor még az a sok gejzír is. No, celeblandon a sok gejzír között egy pár megházasodik. Olyan jó, skandináv szokás szerint. Percekkel a világválság kitörése előtt. Vicces.

Az admirális - Admiral

Az orosz filmiparban újabb kitűnő PR- és lobby-vénával megáldott, ifjú rendező ütötte fel a fejét. És hogy tündöklése olyan lesz-e, mint a madárinfluenza, vagy olyan, mint a bárányhimlő, majd megmondja az utókor, egyelőre annyi sejthető, hogy Andrei Kravchuk rendkívül jó kiképzést kapott jópofizásban, jóban van azzal, akivel kell, így rengeteg pénzt - nagyrészt feltehetőleg hatalmas méretű állami támogatást - összehalmozva kivitelezte ezt a gigantikus, történelmi, háborús, kosztümös drámát. A szakértő magyar forgalmazó pedig azt gondolta, hogy ezt mindenki szinkronizálva szeretné megnézni.

Film után - Becstelen Brigantyk - Inglourious Basterds

Szóval ismét beigazolódott az az axióma, hogy filmet márpedig csak úgy szabad nézni, hogy az ember előtte nem olvas róla semmit, nem kérdezi meg az ismerőseit, nem nézi meg a bemutatót, úgy egyáltalán a címén kívül nincs róla információja, kivéve persze a Mozihétfő bevezetőjét. Mert ha nem, akkor a következő állapotban ül be az egyszeri ember gyereke a moziba: Egyrészt tudja a rendező nevét, sőt azt is, hogy sokan a legnagyobb filmjének tartják ezt a filmet (Uram bocsá' a film utolsó mondata is konkrétan erre akar kilyukadni), hogy Tarantino visszatért a jó öreg ponyvaregényes stílusjegyekhez és a szövegek, na, azok aztán nagyon ütnek. Másrészt azt is tudja az ember, hogy Brad Pitt annyira nem jó, viszont a német csávó - bárki is legyen az, a moziban amúgy is kiderül - az nagyon faja és lejátssza Brad-et. Harmadrészt azt is tudja, hogy a bemutatóban csak a legdurvább jeleneteket tették be és amúgy meg annyira nem is véres, meg durva. Negyedrészt meg... sorolja tovább, akinek hét anyja van (miért pont hét, miért pont anyja, miért pont van...?).

Tehát aki még nem látta a filmet, az vagy ne jusson el eddig az olvasásban, vagy felejtse el a fentieket. Nyilván egytől-egyig szubjektív sületlenség, akárcsak ami most következik. Mert szerintem egyrészt nincs olyan objektív fogalom, hogy "Tarantino legnagyobb filmje". Mert ugye merre nagy? Meg kinek? Meg melyik? Másrészt meg Brad Pitt kurva jó, és szerencsére ezért sem kap majd Oscar-díjat, mint ahogy a német csávó, bizonyos Christoph Waltz sem, pedig... Harmadrészt nem tudom, ki, milyen bemutatót látott, mert annyi vér valóban nincs, mint a Kill Billben, de pont ezért durva. Mert hihető. Mert ilyen még lehet. Negyedrészt - és bár nincs hét anyám, csak egy, folytatom - van egy alapvető különbség Tarantino korábbi agymenései és a Becstelen Brigantyk között. Hogy ti. bármennyire is megalapozatlan történelmileg a dolog, bármennyire is sok hiteltelenség van benne - tessék ezt elnézni, nem dokumentumfilm ez, no! - azért a kiindulópont, a történet háttere egy meglehetősen kézzel fogható, jelen társadalmunkon meglehetősen mély sebeket ejtő (Itt a szerző múltidőt akart használni, de nem tudta, hogy kell. Ejtett? - a szerk.) történelmi tény, a Második Világháború, és azon belül is a zsidók üldözése.
Persze, sajnálja az ember a balfék bűnözőket a Kutyaszorítóban vagy a Ponyvaregényben, tán egy kicsit még a Kill Billben is, de ott inkább vicces ez, mint sem. Itt ugyanakkor a gyilkolászás sokkal kézzelfoghatóbbá válik, sokkal megdöbbentőbb.
Emiatt a vérfürdők közbeni kacaj a nézőtéren meglehetősen visszafogott, már-már meg sem jelenik, a Kill Billes hahotázást pedig Tarantino - tán csak véletlenül - Hitler szájába adja, ő mutat nekünk görbe tükröt. "Ilyenek voltatok gyerekek a Kill Bill vetítésén. Na, még mindig vicces?"
Nos az én szubjektív-szemüvegemen keresztül ez egy erős vonalat húz az eddigi vérlocspocs és a mostani közé, de meg kell mondjam, nem bánom. Persze, elnéztem volna még egy 120 perces folyamatos mészárszéket is Tarantinotól, mert szeretjük, mert tudja, de ez így még jobb volt. Még sokkal jobb. Ha nem is rögtön a film után és közben - mert akkor inkább a mészárszékre számítottam - de a másnap mindenképp. Jár rajta az agyam. De jó!

Zöld hentesek - De Gronne slagtere

Gyakorlatilag az összes Magyarországon látható dán filmet jelen film rendezője rendezte. Gyakorlatilag az összes Magyarországon látható dán filmben jelen film főszereplői főszerepelnek. Gyakorlatilag az összes Magyarországon látható dán filmet a Cirko-Gejzirben mutatják be. Aki egyet látott, az összeset látta. Aki egyen röhögött, az összesen fog. Aki egyet megnézett, az összeset meg fogja. Szerintem ez nem véletlen egybeesés! Összeesküvés!

Becstelen Brigantyk - Inglourious Basterds

Akkor jöjjön, aminek jönnie kell. Mert, hogy a Mozihétfő intézménye nem is lenne az, ami, ha kihagynánk Tarantino legújabb vérömlengését a Becstelen Brigantykat. A teendő, hogy fogjuk magunkat és megnézzük a trailert. Amennyiben ez valakinek nem elég ijesztő, túlságosan gyermekded, akkor keressen egy másik filmet, talán egy Rodriguezt. Mi meg, akik bálnák védőszárnya alatt nőttünk fel, megelégszünk ezzel. Pláne, ha hozzátesszük, hogy a trailerben pont az nincs benne - mondják az okosok - ami a film sava-borsa. És ami ráadásul jóval kevésbé ijesztő mint inkább olyan... tarantinós-sztorizós.
Brad Pitt a második világháborúban egy különleges osztag élén németeket öl. Ez a rövid történet. És ha vesszük azt, hogy mi lett abból a rövid történetből Tarantino keze alatt, hogy egy kivénhedt kaszkadőr puszta szórakozásból halomra gyilkol széplányokat, akkor lesz azért halvány lila gőzünk arról is, mivé alakítja ezt a sztorit a jó öreg kéjenc. Kezdenénk már mi megunni ezt, de egyelőre nem sikerül.

Brüno - Brüno

Sacha Barom Cohen ismét barom. Röviden ennyiben lehetne összefoglalni a Brüno című alkotást. Ali G és Borat szülőatyja megszülte legújabb gyermekét és csinált róla egy egész estés nagyjátékfilmet. Brüno homoszexuális, férfi, polgárpukkasztó és osztrák. Szegény sógoroknak nem volt elég a Horrorvater, még ez is. Mindez alig több mint egy éven belül. Országimázs nesze neked!
Visszatérve a filmhez az, hogy Cohen stílusa vicces vagy sem, ízlés kérdése, szerintem egy egész estét nagyjátékfilmre nem, de pár hasfogós geg mindenképp lesz, ez biztos. Ami inkább szenzációs, az maga a háttérmunka, ami van egy ilyen stílusú álriportfilm mögött. Viszont ezt a szakma közvetlen közelében lévőkön kívül vajmi kevesen tudják értékelni. Így marad a pár hasfogós geg.

Film után - Moszkva, Belgium - Aanrijding in Moscou

A 102 percből úgy 70-et úgy ültem végig, hogy azt hittem, svéd filmet nézek. Ez önmagában még nem is lett volna furcsa, máskor is történt már velem ilyen, ami viszont most más volt, az az, hogy nem az első 70 percben hittem azt, hanem mondjuk 30 percig azt hittem, aztán, mondjuk egy Jupiler-es üveg láttán rájöttem, hogy belga, aztán elfelejtettem, hogy belga és megint azt hittem, hogy svéd, majd megint rájöttem, hogy belga, stb., stb. Ez a belga film egy jó kis svéd film a javából kicsit kevesebb cinizmussal és kicsit több belga sörrel, borral.
Valahol azt olvastam, hogy a főszereplő hölgy, bizonyos Barbara Sarafian Oscar-díjat érő alakítást hozott a filmben. Hadd éljek itt egy újabb lehetőséggel arra, hogy a kritikusszakma idióta sémái ellen tiltakozzak. Oscar-díjat érő... piha. El kell azonban ismerni, hogy Sarafian tényleg jó, nagyon. A film elején azt gondolja az ember, hogy fel nem tűnne az utcán, ha elmenne mellette, a film végére meg szinte beleszeret.

De nem csak miatta érdemes beülni a felújított Cirko-Gejzirbe (és nem is csak a meglepően kényelmes székek miatt), mert a többi szerep is rendesen ki van osztva. A csalárd, balfék, művész férj, aki teszetoszaságában forgolódik csak össze-vissza ahogyan a szél fúj, a gyerekek: egy autista-gyanús kisrác, egy jósnőnek készülő leányzó, egy szép, magas, kamasz nővér egy nagy titokkal és persze ott van a tejfelesszájú, amoroso kamionsofőr.
Tök hihető az egész sztori, a figurák, a szituációk, a tanulság és még a happy end is, amit talán annyira nem is happy end, hanem csak olyan, amit az ember el tud képzelni úgy a saját életében is. Egy piros pont a belga filmgyártásnak. Pico bello!

Moszkva, Belgium - Aanrijding in Moscou

Mari Zsuzsi belga reinkarnációja jelenik meg Christophe Van Rompaey legújabb filmjében. A belga Mari Zsuzsik pont annyira különböznek a magyar Mari Zsuzsiktól, mint mondjuk a két ország söripara. Innentől fogva a belga Mari Zsuzsival foglalkozó, romantikus vígjátéknak titulált művet nem az RTL-klub mutatja be prájmtájmban, hanem a Cirko Film.
Két teljesen átlagos ember, egy egykor szép, lassan gyűrődő, aszalódó, háromgyermekes, felszarvazott anyuka és egy húszas évei végén kullogó alapjáratos intelligenciahányadost birtokló kamionsofőr egyetlen, teljesen nem átlagos kapcsolatáról szól ez a modern mese. A modern mesébe meg a szerelmi szálon kívül kell egy kis társadalmi értékrend generálta frusztrációkatalizátor (jelen esetben az értetlen család), egy szarvazásban szakavatott férjmaradvány (édes hármas készen is van), bonyoldalom (karambol) meg valamiféle megoldás, ami feltehetőleg itt sem hiányzik majd.
Nagyjából ez.

Film után - Engedj be! - Lat den rätte komma in

Ez volt az első vámpíros film amit megnéztem. Gondoltam csak nem lehet olyan rémisztő, ha gyerekek a főszereplői. Amit eddig képzeltem erről a témáról az most meglepő dolgokkal bővült.
Nem tudtam, hogy a vámpír által megmart embernek nem csak azt a sokkot kell feldolgoznia, hogy ráugrik egy kislány egy fárol és elkezdi marcangolni a torkát, hanem avval is meg kell barátkoznia, hogy mindezek után a macskák is úgy rontanak majd rá, mint a leárazott sajtra a szupermarketek árérzékeny hordái. Nem baj, szegény megmart asszony sem nézett még valószínűleg vámpíros filmet, ő sem számított
arra, hogy egy spontán égéssel fokozódnak még szenvedései egy rövid időre.

Eli a nemtelen kislány vámpír, akinek érdekes tulajdonságai vannak a vérszíváson kívül. Bebocsátást kér mielőtt bemegy egy idegenhez, ki tudja rakni elsőre a Rubik-kockát, az ereszcsatornán közlekedik.
Oskar kemény srác, jól tűri a fájdalmat és a megaláztatást, nem nyávog, nem kér segítséget. Valamiért tudja, hogy eljön még az ő ideje is. Bátran köt barátságot a fura dolgokat művelő Elivel.
Sajnáltam szegény jámbor alkoholistákat, akiket kivéreztetett, megcsonkitott Eli, meg a gonosz osztálytárs kis beszari segédeit is, akik azért szintén nem érdemeltek volna csonkítást.
A feszültség megfelelően fokozódott -a mellettem ülő többször eltakarta szemeit-, bár volt olyan öldöklős jelenet, ami inkább vicces lett, mint rémisztő.
Tetszett, egynek jó volt, 4 csillagot adnék, ha lenne ilyen.

Engedj be! - Lat den rätte komma in

Gyerekkoromban emeletes ágyon aludtam, mert ott jó. Persze párszor leestem és alattam élő tesóm fáradtan átslattyogott a szomszédba a szülőkhöz, hogy Peti a földön, elájult, folyik a szájából a vér, de ettől eltekintve király hely volt. Már csak azért is, mert olykor úrrá lett rajtam a félelem a sötétben és ilyenkor kapóra jött, hogy az emeletes ágyról amúgy is keveset látni, ha meg az ember a kedvenc bálnájával még a maradékot is kitakarja, akkor aztán tényleg el lehet bújni mindenféle szörnyűség elől. Akkori éjszakáim tehát kedvenc bálnámmal, aki pont akkora volt mint én, édesen és nyugodtan teltek (egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy a szellemeknek hangjuk is lehet és járkálhatnak meg zajt is csaphatnak, amit a bálna nem szűr meg).
Nos, azt hiszem ha akkoriban lett volna egy hasonló barátom, mint a filmbeli kis vámpírlány, szegény bálnám magányosan aludt volna az ágy alatt, vagy - és ezt már elképzelni is borzalmas - meg sem született volna. Hisz ha vámpírlánytól nem féltem volna, akkor mástól meg igazán minek is.
Egyébiránt a sztori - bármennyire véres és félelmetes is, ami miatt egy újabb bálna és emeletes ágy beszerzését fontolgatom - rendkívül érdekesnek ígérkezik (no, azért csak kijön belőlem a marketinges!). Mert ugye milyen sok film készült már arról, hogy respect afroamericans, respect humongs, respect gays, respect yourself... De hogy respect vampire-girl? Mivan?! Na, most aztán megtudjuk!
Akik nem szeretik a vért, eltakarják a szemüket a Shrek durvább jeleneteinél vagy Bálnát tartanak az ágyukban, ne nézzék meg a filmet. Akik szeretik a skandináv atmoszférát, a gondolkodós horrorfilmeket vagy Bálnát szeretnének tartani az ágyukban, azoknak meg kötelező.

Film után - A nő másik arca - Conversation with Other Women

Romantikus dráma, romantikus vígjáték… nehéz eltalálni a megfelelő skatulyát, csúnyán félrevezettek engem is. Leginkább a ’dumálós filmeké’ lett volna a helyes fiók, melyen az utóbbi időben mondjuk Richard Linklater (Mielőtt felkel/lemegy a nap, Visszajátszás) hagyta rajta legtöbbször az ujjlenyomatát.
A vártnál komorabb hangvételű filmet kaptunk első Mozihétfőnkön, melyben a férfi (Aaron Eckhart, Gotham City szőke hercege és ördöge egyben), valamint a nő (Tim Burtönné Helena Bonham Carter) összefut egy esküvőn, akarom mondani esküvői partin. A nő, 40 körüli, nem igazán akart menni, de aztán mégis bevállalta, hogy ő lesz a hetedik koszorúslány (csak tudnám, miért van az USA-ban hét koszorúslány egyetlen esküvőn, biztos a terrorfenyegetettség miatt). A férfi is kénytelen-kelletlen vesz részt a rendezvényen, az ő húga a menyasszony. Ennél fogva nem igazán törődnek ők a körülöttük zajló eseményekkel, kezdettől fogva beszélgetnek inkább, ücsörögnek egymás mellett.
Illetve nem is igazán egymás mellett: a film elejétől fogva kettéosztja középen a képet a rendező, határozottan elválasztva ezzel a két szereplőt. Különböző, de sokszor majdnem azonos szemszögből látjuk a két alakot, akik kétszereplős kamaradrámában játsszák el az egyébként nem éppen fordulatos történetet. Eleinte zavart, hogy szinkronizálva adják a filmet, de hamar hálás lettem érte, az osztott képes megoldás miatt ugyanis felirattal olyan lett volna végignézni, mint egy teniszmeccset újságolvasás közben.
A nő és a férfi tehát két külön képben társalognak, mégis együtt. Hamar otthagyják a partit, és inkább a szállodai szobát választják. De hohó, mindeközben, a helyenként egész szellemes és intelligens párbeszédek közepette fel-felvillan egy múltbeli, tizenvalahány éve lezárult megismerkedés és házasság története… Kiderül, hogy házasok voltak ők bizony már, sok-sok évvel ezelőtt, de mióta a nő elment, nem találkoztak. A nő Londonban él férjével és gyerekeivel, a férfi fiatalabb nőkkel tölti az idejét, mérsékelt lelkesedéssel. A férfi régóta várja a viszontlátást, a nő szabódik ugyan, de szintén izgalmasnak találja az együttlétet. Hajnalban egyszerre vége lesz a kalandnak, hiába a ketté és háromfelé osztott idő, egyiküket újra várja London, a másikat pedig a magány elleni egyre kelletlenebb hadakozás. Nagy tanulság nincs, de nem is úgy tűnik a film, mintha akarna ilyet.
A rossz hír, hogy a filmélmény elmarad, agyunk egy része tudja, hogy egyfajta stílusgyakorlatot nézünk. Bizonyos szempontból csapong a rendező, nem dönthette el, idealista legyen-e vagy naturalista. Hol elámulhatunk főszereplőink megereszkedett testén (mintha csak nem Hollywoodban kerültek volna arra a filmtekercsre), hol pedig csóváljuk a fejünket egy-egy banalitás hallatán. Hol unatkozunk, hol izzadni kezdünk az idő visszafordíthatatlanságának súlya alatt. Az elsőfilmes Hans Canosa rendező és a mindössze második játékfilmjét jegyző Gabrielle Zewin forgatókönyvíró megoldása összességében érdektelen, de azt legalább jó látni, hogy mindezt két igen jó színész mondja fel nekünk.

L

A nő másik arca - Conversation with Other Women

A múlt heti véraláfutásos jelenetek után ezen a héten egy igazi randifilm következik, kezdő és gyakorló párok, romantikára vágyó szinglik, egymástól távol lévő szerelmesek kötelező hétfő esti programja Hans Canosa legújabb és eddig alighanem egyetlen egész estés játékfilmje 2005-ből.
Első ránézésre sok erkölcsi mondanivaló és nagy lélekboncolgatás nem ígérkezik, de ki tudja. Egy nő, egy férfi, egy esküvő, humor, pulzusnövelő ágyjelenetek, titkok, meg egy meglepő fordulat a végén. Ha másért nem, hát a seggállú Aaron Eckhart-ért

és a kalácsképű Helena Bonham Carter-ért

érdemes megnézni, mert seggáll és kalácskép szerepelt már pár jó filmben külön-külön, együtt viszont alighanem még sosem és ketten együtt tán még szerethetőbbek lesznek, mint külön-külön.
Ha pedig már itt tartunk, felmerült bennem, hogy vajon miért kell csupa nagy kezdőbetűvel írni angolul minden filmcímet. Szerintem hülyeség.

Film után - Gran Torino

Clint Eastwood annyira megedzette magát 50 éve, hogy egészen mostanáig úgy maradt. Már abban a korban van, hogy nem lefele akar csalni, hanem felfele, ezért nem tudni, hogy 30-ban vagy 32-ben robbant be a nagy amerikai társadalmi körforgásba, de mindegy is, közel jár a 80-hoz, aztán mégis hmongot ver a vásznon. Egész hitelesen.
Namost őt Kowalskinak hívják a filmben. Van két gyereke, azokat szintén. Ők ugye az igazi amerikaiak. Van egy fodrásza, valami Tortellini szerű vezetéknévvel, szintén az igazi amerikai kasztból. És akkor jönnek ezek a hmongok és belerondítanak ebbe a szép homogén társadalomba, ahogy kell. Kowalski igazságérzete meg ezt hej de nagyon nem tűri. Itágdájse.
Eastwood persze kicsit tán sablonos, kicsit tán kiszámítható, de remekül sikerül megfognia azt a kibékíthetetlen, megmagyarázhatatlan és érthetetlen ellentétet, ami fennáll az "igazi" amerikai faszagyerekek és a "citromfejű", "füstösképű", ésméghány "gusztustalan bevándorló" között.
Nyilván az amerikai Kowalski amerikai, nyilván van puskája, nyilván pisztolya is, nyilván használja, ha kell és nyilván tudja is, nyilván olyan kemény, mint a börzsönyi kishíd betonkorlátja és leginkább nyilván kiderül szépen lassan, hogy jószívű ő legbelül meg igazából jó fej is. Nyilván ez mind valahol közhely. De a közhelyek jól össze vannak rakva és az egész már nem is lesz annyira közhelyes.
Szépen mutatja meg ez a film, hogy mennyire 19 az egyik fél és mennyire egy híján 20 a másik, mennyire tehet róla mindkettő és mennyire nem tehet róla egyik sem. A végén meg megtudhatjuk, hogy van megoldás, de valójában nincs is, mert lokális messiások a való világban márpedig nincsenek.
Nem ajánlom a filmet sem első, sem sehányadik randira, vidám napokra, depressziós napokra, fáradt napokra... Erre a filmre akkor kell menni, mikor az ember feje üres. Kicsit tud nevetni, kicsit tud sírni, kicsit el tud szomorodni. Akkor viszont érdemes.

Gran Torino

Mikor Clint Eastwood majd 50 éve megjelent a filmvásznon, bizisten senki meg nem mondta volna róla, hogy nem egy kockára faragott agyú, korlátolt Charlton Heston lesz belőle, aki puskával durrogtat boldogra-boldogtalanra stresszesebb napjain. Mi több, Clint Eastwood is azt gondolta, hogy az lesz belőle, és 70 felett szomorúan tapasztalta, hogy a macska rúgja meg, hát nem az lett.
Fiatalkori álmát legalább a vásznon megvalósítandó megíratta és megrendezte hát a Gran Torinót és a castingra is jelentkezett, ahol saját magát találta legalkalmasabbnak a főszerepre.
Amellett, hogy beletrafált a főszereplő kiválasztásánál, a sztorit is úgy sikerült alakítania, hogy a sündisznóalakzatba tokozódott, fajgyűlölő Charlton Heston imitátor, aki az ágya mellett töltött puskával hajtja nyugovóra a kockára faragottat, a faji ellentétekkel, sok előítélettel és még több drámai szállal megtűzdelt történet végére egészen olyanná válik, mint amilyen Eastwood maga. Hiába, a vér nem válik vízzé, sőt kötelez, Clint nem tud sem megújulni, sem elszakadni a gyökereitől, így a filmet csak az nézze meg, aki ezt nem bánja, mint mondjuk én.

A pankrátor - The Wrestler

Darren Aronofsky először a Pi-vel, aztán a Rekviem egy álomért című drogelvonókúrával sokkolt minket, most meg Mickey Rourke van soron. Mickey Rourke-ba a 80-as években azok a lányok voltak szerelmesek, akik mellette még Brad Pitt szőke tincseit és Johnny Depp ollókezét haluzták maguk elé magányos éjszakákon, ágyban, párnák közt. És persze minden fiú olyan akart lenni, mint ő, hisz aki olyan, mint aki Kim Basinger popsijába csíphet, az biztosan viszi a prímet egy lakótelepi általános iskolában is.

Nos azok a lányok és azok a fiúk mostanra felnőttek, megváltoztak és feltehetőleg Mickey Rourke fetisizmusuk is elillant, ami azonban kevésbé a felnövésnek mint inkább Mickey Rourke Transzformereket megszégyenítő már-már Kaffkai átváltozásának tudható be.
A sajtóban az okokról több teória is kering, annyi azonban a róla készült képeket nézve elég valószínűnek tűnik, hogy Mikink saját arcberendezését két tűz közé szorította, ti, hogy torzzá itta majd próbálta plasztikai beavatkozás segítségével eredeti formájára javítani, aztán ezt ismételte pár évig. És mint ahogy ugyebár ez már más Mikivel is megtörtént, a plasztikai beavatkozás eredménye az eredeti elképzelésektől ...hm... eltért.
Mickey tehát eredeti formáját nem tudta visszanyerni, azonban szerencsére így el tudta játszani ezt:

Majd aztán még pár év próbálkozás után valami olyasmi történt, mint amikor Szent-Györgyi a hexuronsavat akarta felfedezni, aztán kiderült, hogy az a C-vitamin, minthogy a plasztikai sebészek krémjének véletlenségből Mickey® helyett Randy 'Kos' Robinsont sikerült kifaragni a néhai Rourke-ból. Szinte tökéletes lett:

Aronofsky számára tehát nem is volt kérdés, hogy kit is győzzön meg a címszerepre, mikor megfogant az agyában a gondolat, hogy a pankrátorok szomorú ámde keserves életéről csinál egy filmet, fókuszban a 'Kos'-sal, akinek élete már olyan keserves és szomorú, hogy állítólag még a fiúk is sírnak, ha meglátják. Mickey ugyanis nem elég, hogy olcsó mostanában letűnt korok letűnt tinilányolvasztójához hűen, de még egy sminkmestert is meg lehet vele spórolni.
Egyébiránt a film is nagyjából erről szól, hogy bizony a 'Kos' élete milyen kísérteties párhuzamban van Mickey életével és most meg már hasonlítanak is és ez mennyire szomorú, meg az alkohol meg az a sok szex és pia, pedig milyen érző lelkek is mindketten és mégis itt szenvednek, s tán a slusszpoénban még az is kiderül, hogy féltesók és egy folytatásos teleregényben láthatjuk majd őket viszont.
Nem is nézném én meg és tán más sem a pankráció örökös és lelkes hívőin kívül ezt az eposzt, ha egyrészt nem Aronofsky rendezte volna, másrészt nem az a Mickey Rourke lenne benne, aki annak idején az Angyalszívben belefagyasztotta az ereinkbe a vérvörös folyamot.
Mickey, bár a tinilányokat már nem féltjük Tőled, azért szeretünk!

Film után - Utolsó látogatás - Brideshead revisited

Tuti felnőttem. Nem elég, hogy hétvégén spenótot ropogtattam, hétfőn meg megnéztem ezt a kosztümös filmet, de még tetszett is, és csak egy hajszál választott el attól, hogy egy könnycseppet elmorzsoljak a bal szélső szempillámon. Ha ez is megtörtént volna, bizony beléptem volna a szentimentális középkorúak táborába, no, de ez még várat magára.
Az Utolsó látogatás egy remekbe szabott dráma arról, hogy a családi szokások, elvárások, tradíciók, amik ellen ki jobban, ki kevésbé küzd dühöngő ifjúkorában, mennyire ránk nyomják bélyegüket és mennyire nem tudunk tőlük szabadulni, bárhogy is szeretnénk. Jobb hát szembenézni velük... ha sikerül...
Remekbe szabott dráma, mert Emma Thompson ijesztően jól játssza a katolikus hitéhez görcsösen ragaszkodó úrhölgyet, az anyát, minden kínok eredőjét, és egyben mindenki végzetét. Remekbe szabott, mert a fiatal, eddig alig látott színészek lubickolnak a reflektorfényben, szépek és hihetők. Remekbe szabott, mert gyönyörű tájakra visz, olyan helyekre, olyan miliőkbe, amiket sosem fogunk már látni. És remekbe szabott, mert nem hagy nyugodni, vissza-visszalopja magát a gondolataidba, kísért, cikáz bennük, kizökkent a 21. századból.
Julian Jarrold. Jegyezzük meg!

Utolsó látogatás - Brideshead revisited

A kosztümös filmek kicsit olyanok, mint a spenót. Fel kell nőnie az embernek ahhoz, hogy élvezni tudja. Emlékszem, gyerekkoromban irtóra untam a legtöbbet, mert mindegyikre azt hittem, hogy nagyon régi, legalább olyan régi, mint a nagyapám, akinek az ízlése bizony meglehetősen különbözött az enyémtől. Például szerette a spenótot.
Örömmel vettem hát tudomásul most, mikor az Utolsó látogatást megleltem a moziműsorban, hogy valami megmagyarázhatatlan vonzalom támadt fel bennem a szép ruhák, a 20-as évek divatja, a kosztümös környezet iránt. Örömmel vettem azt is tudomásul, hogy egy spenót vár a hűtőben. Felnőttem.
Julian Jarrold moziban eddig nem alakított maradandót, de valahol el kell kezdeni. Nos, az ő beugrója egy kíméletlenül angol, kosztümös dráma a századelő visszás erkölcseiről, az útkeresésről, szeremről, miegymás. A port.hu szerint homofóboknak nem ajánlott. De nekik a Művész sem...

Papírrepülők

Szabó Rigalánc Simon a semmiből tűnt fel a Moszkva térben, aztán már-már azt hittük, hogy a semmibe tűnik el pár epizódszerep után, de megrázta magát és előrukkolt egy szociográfiával a mai nagy budapesti valóságról. Hivatalos megnevezés szerint játékfilm, de azért készüljünk fel kellően, gyenge idegzetünket erősítsük meg az estére, mert 16 év alatt nem ajánlják senkinek, fölötte is csak azoknak, aki már minimum egy disznóölésen részt vettek vagy legalább végigmentek egyszer este 9 után a Nyugati aluljárón.
Aki a Moszkva teret várja vissza, az feltehetőleg csalódni fog, de az is, aki Larry Clark Kölykök című eposzának emlékképeivel ül be a filmre. Ez valahol a kettő között lebeg, fintorogni tehát fogunk, de azért a film után nem merül majd fel bennünk a csoportos öngyilkosság lehetősége.

Film után - Il y a longtemps que je t'aime - Oly sokáig szerettelek

Aki a mátrixi meglepetéseket kedveli, az ne nézze meg Philippe Claudel filmjét. Ez a film teljesen kiszámítható, már-már sablonos és közhelyes az alaptörténet szempontjából. De azt gondolom Claudel nem is az alaptörténetben akart olyat mutatni, amin a mozinéző kicsit elmereng hazafelé a villamoson, biciklin, ne adj Isten személygépjárműben. Inkább a részletekre helyezte a hangsúlyt és próbált arra rávilágítani, hogy mennyire működik bennünk az előítéletesség, mennyire felszínes információkból ítélkezünk és ez mennyire fáj annak, aki felett tesszük. Jó ez a mozi. Kicsit szomorkás, elgondolkodtató, kellemes, kicsit melankolikus, remek színészekkel és remek kamerával. Miután kijön az ember, elmereng, hogy vajon ő mennyire ilyen, őt mennyire uralják a saját prekoncepciói, mennyire uralják a társadalmi elvárások és mennyire tud, mennyire akar ezen változtatni. És ez jó.

Il y a longtemps que je t'aime - Oly sokáig szerettelek

Huh, ez kemény lesz. Francia-német filmdráma 117 percben. Ráadásul premier előtt. Philippe Claudel első filmes rendező, így megússzuk prekoncepcióink nem kívánt támadását. Tiszta lappal indulunk neki. Nem úgy, mint a főhős, aki 15 év után hirtelen felbukkan és 180 fokos fordulatot hoz a környezete életébe. Juliette egy bűntény miatt került ilyen hosszú időre börtönbe, melyről szép lassan csúszik le a lepel a 117 perc alatt. Közben pedig mindenki szépen saját lelkének a mélységes fenekére néz és tanul belőle jó sokat.

Film után - Milk

Miközben néztem a filmet, végig azon gondolkodtam, hogy mi is hiányzik. Valahogy nem éreztem, hogy miért állt e mögé az ember mögé egy ekkora mozgalom, hogy az a csapat, amit Milk kialakított, hogyan tudott ekkorát durrantani a '70-es évek Amerikájában. Persze, jó volt ez a film, persze, értem én az Oscart, ami békésen feszít az almáriumban, mert Sean-unk tényleg remekel és tényleg el tudom hinni róla, hogy kő másképpszerető, de mégis. Valahogy nem jön át az a magával ragadó lelkesedés, sárm, nem tudom mi, ami egy ekkora tömeget mozgathat.

Aztán a film végén megjött a válasz. Az igaz történeten alapuló eposzok jellegzetes utolsó pár percében, mikor szépen megmutatták, kivel mi történt azóta, szépen azt is megmutatták, hogy ki, hogyan nézett ki akkor. Csak egy villanás, egy 2 másodperces filmbevágás egy vigyorral, ennyi volt az igazi Milkről, de valahogy abban a rövid tekintetben, abban a mosolyban benne volt minden, ami hiányzott a filmből. Ennyi kellet, hogy megértsem, mit ettek ezen az ürgén. És ennyi kellett, hogy megértsem, hogy a másképpszerető karakter ábrázolásért valóban jár Sean Pennek a pont, csak épp Milk sztorijában nem ez volt a lényeg.

Mr. Gus Van Sant, fussunk csak ennek neki mégy egyszer!

Milk - Milk

Vitathatatlan, hogy Sean Penn legjobb alakítását a Világ második legjobb gitárosa című filmeposzban nyújtotta. Vitatkozni kár, ez tény, egyáltalán nem szubjektív vélemény, vagy valami hasonló megfoghatatlan dolog. Axióma. Pont. Ehhez képest azért nem kapott egy kanyi aranyozott fecnit sem, a Titokzatos folyóért meg Oscar-díj volt a juttatás egy része. Ebből is látszik, hogy az Akadémia zsűrije nincs megfelelő szinten felkészítve a filmvilág tényeiből. És ezt nem csak a Titanic miatt tudjuk.
Nos, Sean - világválság ide vagy oda - a Milk című filmért is megkapta a neki járó aranydarabot, ami a szakértő filmkritikusokban - lásd én - bizony felkelti a gyanút, hogy akkor érdemes-e egyáltalán beülni hátul-középre a Bunuel terembe és 128 percig nyomás alatt tartani hátsófelünket.

A történet azonban ígéretes. A berlini "Ich bin schwul und das ist auch gut so" polgármester bátor önvállalása Milkhez képest bakfitty, hisz ő az első nyíltan saját neméhez vonzódó politikus az Újvilágban, ami akkortájt keményebb ellenállásba ütközött, mint manapság az Andrássyn a szivárványmenet. És mint ahogy szokott ez lenni, a hősök korán halnak - hisz ezért hősök részben - hát Milk sem szakítja meg a hagyományt.

Film után - Gettó milliomos - Slumdog Millionaire

Kasszasiker Oscar Öntettel

1db Sikeres rendező, akinek nincs Oscar-díja, de van pénze
2db Szép színész (1 nő, 1 férfi)
3 jó adag romantika
6-8 szál tragikus
Leheletnyi országimázs
Fegyverropogás ízlés szerint
1db kerek történet

A fenti összetevőket keverjük össze, jól rázzuk meg, szélesvásznon tálaljuk.

Ha az előbbiek nem hoznak megfelelő eredményt, akkor vegyük a jól bevált Istenek városát, adaptáljuk indiai környezetre és keverjünk bele egy nagy adag Rómeó és Júliát és egy kis happy endet.

Így sem jön össze? Hm. Nézzük akkor egy kicsit közelebbről.

Először is fektessük le azt az alapszabályt, hogy filmről a megnézés előtt kritikát olvasni badarság. Amatőröknek és/vagy sznoboknak tudom ajánlani, a többiek film előtt max. a Mozihétfő filmelőzetesét olvassák el vagy semmit. Megnézés után már lehet (megjegyzem erre is remek fórumot nyújt a Mozihétfő, ahol még kommentálni is lehet a kritikát). Sok mindenki sok mindent mondott/írt már a filmről ugyebár szokás szerint, ahogy egy többszörös Oscar nyertesnél ez illik is. Szokás szerint egyiket sem olvastam, ahogy illik. Így tisztán saját élményekre építek. És ez az intermezzo gyakorlatilag bármelyik kritikára igaz, amit írok.

Nos jelen film üdítő színfolt szürke kis hivatali életünkben. Mert jól felemel, földre dob, megtapos, aztán kezdi elölről újra és újra. Nem olyan, hogy bemegy az ember és vagy az erőszaktömegtől vagy a romantikától öklendezik a 90. perc végén, hanem szépen el van itt osztva minden ahogy kell.

Mikor gyerekkoromban megnéztem a Total Recallt a Vöröscsillag moziban, utána simán éreztem magamban Svarzi kirobbanó erejét, és tudtam, bárkit legyőznék. Ez után a film után meg egy kellemes jóérzés volt bennem. Valami olyasmi, hogy jól vannak ezek a dolgok itt a mi világunkban összerakva. Aki részletekre kíváncsi, nézze meg. Aztán jöjjön ide véleményezni.

Film után - Hajrá Boldogság - Happy Go Lucky

Ugye megmondtam! Mike Leigh úgy tűnik, sokat betegeskedett a rendező szak vígjáték szemesztere alatt, viszont a dráma órákra többször is elment. Ez azonban semmit nem vesz el a csillogásból, sőt. Persze aki az altesti poénokat vagy a pitetöltést kedveli a vásznon, az ne kaparja össze hónap végén megmaradt 20-asait és rohanjon a legközelebbi moziba megnézni a filmet. Itt nincs sem altest, sem pite. Fókuszban legalábbis nincs.
Mike Leigh-et már elegen, elégszer dicsérték, nem hiába, de, hogy ne csak ő csukoljon, említsük meg a szereposztót®, aki bizony ismét jó munkát végzett. Tulajdonképpen mondhatni mind az összes karakter a helyén van. Egyes esztéta kollégáim szerint a főszereplő idősebb húgának és férjének párosa, tetézve egy embrióval a nőnemű méhében kissé klisés és kilóg a történet kerekéből, de kákán is van csomó, meg karón varjú. Mert amúgy meg a film olyan, mint Milla Jovovich az Ötödik Elemben. Azt meg tudjuk, hogy milyen.
A film története - mint az körülbelül kétszázmillió helyen az interneten megtalálható - röviden az, hogy van egy vidám lány, aki vidám és mi megnézzük, hogy mi az, amitől lelohad a mosoly az arcáról. Először is ellopják a biciklijét, de oda se neki, meg sem kottyan, aztán nincs pasija, ami szintén kismiska, adjunk neki!, elkezd tanulni vezetni, egy brutkó, epegörcs oktatóval, mosoly kissé lohad, őrült dadogó hajléktalan horrorfilm-környezetben, lassan kezd hatni, bepasizás, megint felfelé görbül az a fránya mosoly, epegörcs kifakad, epe ömlik, paff, megvan a várva várt mosolytalan tekintet, konyec.
És, hogy ebben mi az Ötödik Elem? Minden. Poppy (Sally Hawkins), aki tökre szerethető, közben meg simán tudna idegesíteni is, a barátnője, a pasija, a gyerekek a suliban, de még inkább Suzy (Kate O'Flynn) mosolya, a topon pedig az epegörcs oktató, Scott (Eddie Marsan). Ha másért nem, már csak miatta érdemes megnézni a filmet. Brutálisan valóságos és ijesztő az alakítás, ami egy megoldhatatlan probléma kilátástalan ürességét hagyja maga után. Hátszőrmeresztgető.

Hajrá boldogság - Happy Go Lucky

Ejha, de nagyon kell ez a kis boldogság ebben a nagy világfájdalomban, ami körül vesz bennünket. Mike Leigh nagyon érezte ezt, és mivel már drámák terén hegyeket pakolt le az asztalra (Két angol lány, Titkok és hazugságok, stb.), gondolta most meglep minket egy könnyed vígjátékkal. Aztán mint az egyszeri ember, aki már észre sem veszi, mikor túrja az orrát a volán mögött, Mike barátunk is belefutott a megszokások zegzugos útvesztőjébe és csak belecsempészett a filmbe egy jó adag drámai vonalat is.
Ennek ellenére úgy tűnik, pozitív a mese, ami egy kislányról szól (na jó, legyen nagylány, de az már nem annyira mesés), aki annyira vidám, hogy ihaj, annyira meg akar tanulni vezetni hogy hajjaj és annyira hatással van az emberekre, hogy csak na. Akinek lopták már el biciklijét, most megnézheti, hogy lehet vidáman viselni a lesújtó valóságot.

Gettó Milliomos - Slumdog Millionaire

Egy csutkáig lerágott csonttal nehéz mit kezdeni. Lehet belőle csontlevest főzni, de valljuk be, az azért még tésztával is csak egy meleg, sós lötty. Persze, lehet azt szeretni, de azért módjával. Ilyen film a Gettó Milliomos is az önjelölt filmkritikus (jelen esetben én) szemszögéből. Mindenki megírt róla mindent, a csapból is ez folyik, az Oscar-díj átadáson az alkotók többet voltak a színpadon, mint a sármos, férfifaló műsorvezető, Hugh Jackman. Rövidre fogom hát a kedvcsinálót, mint ahogy a csontleves belapátolását is, ha néhanapján megkívánom.
Bájos, tragikus, de mégis emberi mese ez egy indiai fiúról, akit a sors furcsa fintora arra ítélt, hogy Vágó Pityu kedvenc vetélkedőjén megnyerje a főnyereményt. Láttunk már mi ilyet itthon, mikor az egyszeri postás megnyerte a 20 millát, de onnan azért hiányzott a körítés, ami a filmet szerethetővé teszi. Mert nem lenne az alkotás kerek egész, ha nem lenne benne egy irigy műsorvezető, sok-sok rendőr, kihallgatások és egy szép, indiai lávsztori, majd a végén az el nem árulható slusszpoén.

Danny Boyle a Trainspotting, az A Part és a 28 nappal később után egy teljesen új területre tévedt, és leforgatott egy (hivatalosan) krimit, ami beillik akár szociográfiának, akár drámának. És úgy tűnik, most volt elég pénze ahhoz is, hogy az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia tagjait is meggyőzze, hogy jól csinálja a dolgát.

Film után - A Látogató - The Visitor

Tom McCarthy második rendezése a film az Állomásfőnök után. Egy kedves
illegális bevándoló szír-szenegáli squatter pár hozza ki a zárkózott,
elfásult egyetemi tanárból az altruista, érző embert. Sajnos steril,
szerencsére habtalan történet Manhattenben. Semmi erőszak, megbánás,
megbántás, mindenki mindenkinek jót akar, az egyetlen gonosz szereplő
az arctalan bevándorlási hivatal. A film közbeni érzés hasonlít az
állomásfőnökre ugyan, de ez a film szerintem jobban sikerült. Jobban
össze volt rakva, autentikusabb szereplőkkel és történettel. Nem
voltak benne unalmas részek.

Steril, kellemes toleranciafilm. Nem kell félni, nem lesz kellemetlen,
se sírós, se sírva röhögős, mégsem unalmas.

7/10

A látogató - The Visitor

Emlékszik valaki az Az állomásfőnök című filmre? Tudjátok, kicsi, undok törpe, akiről kiderül, hogy tényleg kicsi, de nem is annyira undok. Egy lecke a javából a mások/másság elfogadása tantárgyból. Tessék bepótolni, ha még nem! A film rendezője nem adta fel, várt 6 évet és csinált újból egy leckét, ami a fenti tantárgy tanmenetébe beillesztendő. Az afroamerikai elnökkel bíró Egyesült Államokban is elkel még egy-két ilyen mese, itt nálunk meg még inkább.
Elöljáróban csak annyit, hogy egy életunt egyetemi tanár sivár és unalmas életét feldobja egy illegális házfoglaló, aki amúgy igen jó afrikai dobokban. Mert láss csodát, ugyan illegális házfoglal, ugyan a tanár lakásában, ugyan megijed mindenki, mikor kiderül, ugyan első nekifutásra idegből reagálnak, de aztán hipp-hopp megbékélnek a felek és kisül belőle valami igazán szívmelengető. Könnyes szemmel a végén kijönni ér, sőt.

Film után - Nem vagyok a barátod

Csakazértisvégigülős film ez a javából. Miközben nézem, újra és újra eszembe jut, hogy történjen bármi, már csak azért is végigülöm. Pálfi cseles. Az elejére odabiggyesztett egy óvoda-szociográfiát, ami irtó vicces, kedves, érdekes, pont olyan, mint amilyen a film utána nem. Olyan ez, mint mikor egy egész napos évértékelő értekezlet elején a bevezető beszédet Rosario Dawson tartja bikiniben, aztán fellép a színpadra a sárgaszakállas HR-igazgató csontkeretes szemüvegében és cigarettarekedt hangján, sűrű krákogások közepette, monoton ám artikulálatlan hangon lenyomja a szokásos 3 órás okfejtését a multikultiról a jól ismert "le lehet szállni a buszról" metafora köré szőve.

Ez a film sajnos ezerszer pufogtatott klisékből, sztereotípiákból van összetapaszgatva, amit meg is bocsájtanánk, ha nem lenne az egész átláthatatlan, értelmezhetetlen, álrealista, néhol bugyuta, szedett-vedett. Nem áll össze, na!
Ami átjött az nagyjából az, hogy valahol Magyarországon él pár ember, akik egymás szájában léteznek, valahogy ez eddig mégsem tűnt fel nekik. A történet aztán össze-összehozza őket ilyen-olyan variációban. A halk szavú, hidegvérű, szerepéhez képest érthetetlenül bájos pincérlány a kemény, buta, de sírós verőlegénnyel, aki közben ádáz módon a kis, fekete, egyszerű, fiatal fehérnéppel, aki közben a nagy, lassú reagálású, erdélyi, szerencsétlen nőcsábász-jelölttel, aki közben izzadságszagú nyomulás szinten a túlsminkelt ámde jószívű melírbigével, aki közben a manager-archetípus majommal, akihez hozzáment, aki közben a raccsoló kakadulánnyal, aki közben éppen befejez a nőcsábász-jelölttel. Mellékszálként a totálisan érthetetlen karaktert megformáló hajléktalan(?) agresszor kis híján megszexuálja a csinos 18 mínuszos vesebeteget, ellenben verőlegény - bár megtehetné - nem.
Szóval ezek itt körbeszeretik és körbeutalják egymást, verőlegény ver, vér folyik, nuni-fütyi kivillan, welcome to Hungary. A végén pedig előkerül egy bő kilónyi kokain - melyik rendes bár pultja alatt nincsen ilyen ugye - ami pontot tesz a történtet végére.
Vagy én nem értem Pálfit, és akkor bocsánat, övé a pont, ehhez kevés vagyok, vagy értem, és tényleg nagyon kellet a pénz, nagyon szorított az idő a filmszemléig és nagyon össze kellett rakni valamit, amit meg most nagyon meg kell védeni, hogy jövőre is ugyanitt, ugyanő.
Amúgy a melírbige kifejezetten tetszett. Egy melírbige pont ilyen. Egy halványpiros karikát megérdemel.

Nem vagyok a barátod

Namost hadd kezdjem azzal, hogy egyedül a Hukkle című filmet láttam Pálfi Györgytől. Különösebben nem ragadt meg bennem a történet vezérfonala, az azonban biztos, hogy PGY magával ragadó képeket pakolt egymás után, szép színek, kellemes kameraállások, miegymás. A "Nem vagyok a barátod" kicsit más jellegű filmnek ígérkezik. PGY fogott egy csomó ismeretlen amatőrt, egy félig-meddig megírt forgatókönyvet, egy stábot reklámfilmek szüneteiből, meg saját magát, aztán mindezt összezárta 20 napra, jól megrázta, kiborította, aztán ez lett. Összeakadt ott mindenki mindenkivel, ötletelt boldog, boldogtalan, kibontakozott még a fővilágosítóasszisztens is. Ez passzolt a forgatókönyv menetéhez, hisz abban is szeret mindenki mindenkit, megy a nagy kényeztetés, veszekedés, ésatöbbi. Szerelmi történet ez a maga magyar valójában és amatörizmusában. Aki az utóbbi egy évben csak multiplexben kukoricázott, az inkább maradjon otthon, jobb lesz az mindenkinek.

Film után - Amal

Röviden, tömören: Nagyon kellemes. Sajnos nem voltam még Indiában, nem tudom hát megmondani, mennyire reális az a világ, amit ez a film bemutat. A sztorik alapján, amiket eddig hallottam több a koldus, a féllábú, -szemű, -kezű, - fülű, -kegyelmű atyafi, a szemét, a bűz (ez utóbbi a filmszínházban ugye irreleváns), mint Amal világában, no, de az az országimázs központ vesse az első követ a készítőkre, aki nem próbálta volna meg kicsit jobb színben feltüntetni saját háza táját egy nemzetközi produkcióban, mint amilyen maga valójában. Amúgy meg nem is ez az elsődleges mondanivaló itten kérem, hanem az hogy a bociszemű, fintorvigyor (,nyomokban Scottie Pippenre emlékeztető) Amal hogyan tereli a jólelkét Delhi utcáin a 8000 hiénakuli között (itt jegyezném meg, hogy aki nem tudná, a riksadriver helyes magyar fordítása a riksakuli).
Végig izgul az ember, hogy nehogy történjen valami rossz ezzel a szende szellemmel, a jólelkűség és tiszta szívűség utolsó, árva bástyájával ebben az emberembernekfarkasa környezetben, és persze van is miért, mert történik is, de az is csak lelki és szellemi javulásunkat szolgálja. Mert ebből a szempontból ez a film jeles. Ami rögtön fel is veti a következő követelésemet, hogy aszongya tessék kötelezően levetíteni fent nevezett filmet az összes luxustárgy-fetisiszta pénzhajhásznak (mondjuk nekem). Tisztuljatok!
Szép a történet, szépek az emberek, szép az egész milliő, ahol szorgos Amalunk nap mint nap hajtja riksáját. Ajánlom ezt a filmet mindenkinek, aki nem találja a helyét a konzumtársadalom szorításában, nem érti, miért vágyik egy újabb Gucci kegytárgyra, vagy egy olyan munkahelyre, ami még a mostaninál is többet fizet.
Amúgy kérdéseimre megkaptam a választ: A manusz és Amal nem talál egymásra. A manusz rátalál Amalra, de Amalnak egyáltalán nincs szüksége arra, hogy rátaláljon a manuszra, hisz Amal az, amit/akit mindenki keres. A sok pénz csak tüneti kezelésre ajánlott. Amal állva maradásával és az elefánttal kapcsolatban azonban nem árulhatok el részleteket. Maradjon pár titok azoknak is, akik még nem látták a filmet.

Amal

A cím ne tévesszen meg senkit. Nem is arra utal, és nem is női név. Ez a kanadai film (egyelőre a producereken kívül nem világos, hogy mi kanadai benne, de majdcsak) ugyanis Indiába kalauzol minket, a szerelmesfilmek, a koldusok, a színkavalkád és a riksák földjére. Amal egy nagyon szegény legény valamelyik földszinti kasztból és riksázásból igyekszik keresni a betevőt. Fontos tulajdonsága még, hogy nagyon emberi és kedves. Ezek az általam eddig hallott India-történetek alapján ott nem túl kedvező tulajdonságok a túléléshez. Amal azonban kitart és láss csodát, kitartásáért jutalom jár, beszáll a lélekvesztőjébe egy dúsgazdag manusz, akit megérint Amal szelíd ábrázata. Ráadásul épp örököst keres, úgyhogy akár ki is kerekedhetne a történet vagy 10 perc alatt, de persze nem. Vajon a szigorú kasztrendszer szabályai között hogy talál egymásra Amal és a manusz? Vajon megoldás-e a sok pénz? Vajon állva marad-e az utolsó igaz ember a maharadzsák földjén? Vajon lesz-e elefánt a filmben?

A Kaméleonról - műsorzárás előtt

Vajon mennyire passzol a mozihétfő műsorstruktúrájához egy közönségfilm? ‑ vetődik fel a jogos kérdés azután, hogy a népművelés szakirodalmában csak Varju Z-féle létszámkontrolként ismert módon kiosztottuk mindenkinek a sorszámát. Legyen szó ugyanis szilveszteri Mátra-kirándulásról vagy a méltán neves FAKOF fesztivál első kör pályinkájáról, netán a mozihétfői jegyvásárlásról, ez a bevett módszerünk, nehogy bárkit is kihagyjunk. Never change a winning scheme alapon most is megtettük, de többszöri számlálás után is mindössze 1-ig jutottunk. Nagy tolongás tehát nem volt, így a távolmaradóknak nem marad más, mint alábbi írásunk, de annyit elöljáróban elárulhatunk, hogy a jelenlevők demokratikus véleménye alapján a fenti kérdésre a rövid, de határozott válasz annyi, hogy … ööö … végtére is igen.

A Kaméleonban Goda Krisztina és forgatókönyvíró társa, Divinyi Réka, egy újabb férfi-nő játékot tár elénk, amelyben mindkét fél ugyanazt keresi (sok-sok pénz = biztos jövő), és amelyben mindketten hátráltatják saját magukat a másik iránt kialakuló érzelmek által. Céljuk elérésében módszereik vegyesek, senki sem az, aki és ami. A dúsgazdag apa lánya, Hanna (Hámori Gabi), törékenységét és érzelmeit veti be, a korábbi intézetes főszereplő, Gábor (Nagy Ervin), viszont kémkedik, álarcba bújik, sőt, az egyik jelenetben erősen meg is lep bennünket, sosem gondoltuk volna ugyanis, hogy az irodai szemetes potenciális párkereső médium lehet. Meglehet, hogy egyszerűen csak kevés FBI-os filmet nézünk.
A filmet a verbális tüzijáték és a precízen megszerkesztett jelenetek teszik pörgőssé, a megfelelő humor arány pedig szerethetővé. A frappáns sztori is megkapja az elvárt (de kiszámítható) csavart, és sajnos vagy sem bónuszként ebben a filmben is megajándékoz bennünket Kálomista Gábor producer egy sor burkolt termékreklámmal, amit köszönünk, de legközelebb sem kérünk.
A szereplők többnyire rendben vannak, bár a kihagyhatatlannak tűnő Csányi Sándor itt is mellékszerepel, ami számunkra már legalább annyira fárasztó, mint a 30. születésnapokra szervezett meglepetésbulik. Nagy Ervin magabiztosan képviselte a szélhámosok lobogóját, és lett Leonardo di Caprio méltó utódja, nem is annyira a benedvesített bugyik, mint a sokoldalúság tekintetében (ügyvéd / gyereksebész / arkitekt Ervin vs orvos / ügyvéd / másodpilóta Leo). A sok egyezőség ellenére még véletlenül sem remake a film, és nem is élünk semmilyen gyanúperrel.
Ami a többieket illeti, öröm volt újra látni a Sophie Ellis-Bextor-i porcelánarccal és imádnivalóan búgó hanggal rendelkező Hámori Gabit, valamint Kulka Jánost, aki zsigerből hozta a meleg térdspecialistát. Ez utóbbi tényt mi mindannyiunk Mágenheim doktorának első filmbeli coming outjaként értékeljük, aki esetleg tud korábbi akcióról, írja meg szerkesztőségünknek. A kakukktojás ezúttal a Nemzeti Színháztól igazolt László Zsolt, aki kölcsönvette Csernus doki séróját és hivatását, és gondoskodott arról, hogy ne happy legyen az end. Merthogy nem volt az, ennyit még elárulunk, hátha újat mondunk.

Végszóként annyit leszögezhetünk, hogy a Kaméleon magabiztosan ment végig a Csak szex és más semmi által kitaposott ösvényen, és hogy magán hordozza az elmúlt évek további magyar közönségfilmjeinek – Terézanyu, Valami Amerika, Valami Amerika Reloaded ‑ majd’ összes jegyét, amiért mindenképpen azoknak ajánlanánk, akik a tutit szeretik, és egy jó kis pörgős filmre vágynak, ami ráadásul hazai. Ha a felsorolt filmek tetszettek, ez is fog, ha pedig nem, akkor inkább várjon a kedves olvasó még két hétig (most már csak 8 napig), a következő mozihétfőig, és a mozijegy árából vegyen inkább egy pohár forralt bort a szomszédos Kiadóban. Vigyázat, kicsit savas, de a miénk, szeretjük.

Film után - Vicky, Cristina, Barcelona - eredeti hanggal

A napokban off-program volt módom megnézni a filmet eredeti hanggal, ami sokat számít a film megítélésénél, hiszen - emlékeztek - a magyar szinkron miatt indult eleve mínusz 10 pontról az értékelése.
Ami a nyelvi aspektusokat illeti, Juan Antonio angoljára nem lehet panasz, érthetően és választékosan beszél, kedves spanyol akcentussal. Az ajánlattevő jelenetben sokszor elhangzik Oviedo neve, Vicky szájából "Obiedo", Cristináéból "Oviedo", Juan Antonioéból pedig a kettő valamiféle keveréke formájában, érdemes megfigyelni. Továbbá Maria Elena akcentusos angolja is nagyon szerethető, főleg annak aki már beszélt spanyolokkal angolul.
Ami a városreklámot illeti, van valami a dologban, bár meg kell hagyni, hogy főleg a Lakótársat keresünk óta Barcelonának nemigen kell reklám, viszont továbbra is megvan az a varázsa, amit nem kis részben Gaudi munkásságának nyomai okoznak. Az igazi reklám szerintem Oviedóé, amelyről nem hallottunk a film előtt, de úgy tűnik érdemes belevenni spanyolországi útitervünkbe ezt a kisvárost is, mert a filmben nagyon szépnek mutatkozik.
Ezen a ponton térhetünk ki a film azon sajátságára, hogy a bemutatott helyszínek mintha mind valamilyen mesevilágban lennének, nem látunk sehol egy piszkos utcát, lepukkant embereket, ami pedig azért Spanyolországnak is része. Ilyen szempontból egyoldalú a film, csak az élet napos oldalát mutatja, bár elismerjük hogy ez nagyon passzol Spanyolországhoz és a barcelonai nyár témájához is, de a realitástól azért távol áll.
A film egy mondatban összefoglalva azt a kérdést vizsgálja a két barátnő történetén keresztül, hogy mi történik akkor, ha kiszakadunk megszokott, kiszámítható életünkből, kizökkentenek minket belőle és teljesen váratlan, hihetetlen tapasztalatokat szerzünk. Mi erre a válaszunk? Lassan elfelejtjük az egészet és visszatérünk a megszokott kerékvágásunkba vagy otthagyjuk korábbi életünket a kalandért? Mindkét lány a maga módján reagál a történtekre.
A filmet azoknak ajánlhajtuk, akik szeretik Spanyolországot és érdeklődnek a művészek bohém életvitele iránt.

Kaméleon

Vajon milyen színű a kaméleon a tükör előtt?
Újabb magyar filmmel jövünk a Mozihétfőben, mégpedig a ritka szélhámosfilm kategóriából. Goda Krisztina harmadik filmjével - a Csak szex és más semmi illetve a Szabadság, Szerelem után - újabb műfajban is kipróbálta magát.
A film alcíme lehetne akár a fenti mottó is. Jóképű főszereplője (Nagy Ervin) ugyanis azzal tölti idejét, hogy csúnyácska nőket hódít meg, ezt követően pedig elszedi a pénzüket. (Vajon fizet utána adót?) Ujjgyakorlatszerű akciói után egyszer csak egy igazi nagy hal akad horgára - Hámori Gabriella, a balerina -, akinél annyira össze kell szednie magát, hogy csakhamar elbizonytalanodik, ki is akadt kinek a horgára. A filmben egyebek között van még egy meleg orvos Kulka János megformálásában, a végén pedig meglepő csavar, happy end viszont nincs.
Mindezek ismeretében mire számíthatunk? Kikapcsolódást nyújtó, amerikai stílusban megcsinált szórakoztató produkcióra, válságok és drámák nélkül. Egy kis levezetés a hét első munkanapja után. Vagy mégsem?